H. Waters: Antaeus Rising

Amitől a Hostile Waters leginkább eltér a legtöbb valós idejű stratégiai játéktól, az a történet. Megszoktuk, hogy van két egymással szemben álló tábor, akik valamiért haragszanak egymásra, aztán annyi, ölik egymást annak rendje és módja szerint, ágyúval, karddal, mágiával. Az Antaeus Rising fejlesztői azonban nem siklottak át a háttértörténet problémája felett.

A Warren Ellis által megálmodott történet a jövőben, egészen pontosan 2032-ben játszódik, mikor az emberek hátrahagyják fegyvereiket, és beköszönt a boldog aranykor. Az élet persze a jövőben sem habos torta – hamarosan feltűnnek az összeesküvést szövő Öreg Világ Mágnásai, akik vissza akarják szerezni elvesztett hatalmukat. Nem tétlenkednek, hamarosan bázist alapítanak a Csendes-óceán szigetein, és idegen szövetségeseikkel támadást indítanak a békés világ lakói ellen, akiknek egyetlen reménye az óceánon rozsdásodó repülőgép-hordozó, az Antaeus.

A Hostile Waters nem csak a történet kidolgozottságában tér el a műfaj többi képviselőjétől. Hiányzik például a már megszokott építkezősdi. A harci egységeket az Antaeus termeli számunkra, míg a nanotechnológia segítségével számos fejlesztést eszközölhetünk rajtuk, az önjavító berendezéstől a rejtőzködő modulig. A lehetőségek tárháza fokozatosan bővül az ellenséges és idegen technológiák megkaparintásával. A gépezetek működtetéséhez energiára van szükség, melyet a speciális, páncélozott harceszközök nyernek ki a fémroncsokból – amúgy Total Annihilation módra.

A játék fő vonulata, hogy az ellenség bázisainak fokozatos elfoglalásával és lerombolásával szerzett roncsokat felhasználva egyre jobb és jobb eszközöket állítsunk hadrendbe, melyekkel egyre hatékonyabban tudjuk e kört újra kezdeni. Ez ugyebár a legtöbb stratégiában így van, az Antaeus Rising esetében viszont olyan lehetőségek színesítik e sémát, melyekkel más játékokban eddig aligha találkozhattunk. Ha úgy tartja kedvünk, az Antaeus parancsnokaként bármelyik harci jármű pilótafülkéjébe pattanhatunk, és így az akciók egy lövöldözős játék izgalmaival zajlanak körülöttünk.

Egy másik érdekesség, hogy az amúgy chipek vezérelte harceszközöket különféle személyiségekkel ruházhatjuk fel, a kormány SoulCatcher (lélekfogó) programjának köszönhetően. A chipekbe a korábbi csatákban elhalálozott katonák jellemvonásait táplálták be. Például Ransom egy vagány chopperpilóta, aki nagyokat kurjongat, ha eltalálta az ellenséget. Patton (wow) leginkább egy tank pilótafülkéjében érzi jól magát, Borden pedig lépten-nyomon csodálkozik, milyen furcsa is az élet, ha az ember egy processzorként születik újjá. A kapott parancsokat saját vérmérsékletük és képességeik szerint hajtják végre, úgyhogy óvatosan válogassunk.

A támadások megtervezése és a csapatok átcsoportosítása az Antaeus fedélzetén lévő parancsnoki szobában történik, mikor is a játék megáll. Az utasításokat az egységek botkormánya mögül is kiadhatjuk, de a stratégiai helyzet ebből a helyzetből meglehetősen nehezen áttekinthető, így ez nem igazán javasolt.

Szerencsére az intelligens chipek nem csak a szájukat tudják járatni, hanem a különféle harci helyzeteket is intelligensen próbálják megoldani. Ha például az emlegetett Ransom egy bázis megtámadását kapja feladatul, akkor nem fog ajtóstól rontani a házba, hanem bölcsen kihasználja a környező terep adottságait. A többi „robotagyra” sem lehet panaszunk, mindig próbálnak vigyázni magukra, és lehetőleg az ellenfelet próbálják olyan helyzetbe hozni, hogy az ne tudja erősségeit kihasználni.

A Hostile Waters azonban nemcsak belsejében, hanem megjelenésében is kiemelkedő. A harci környezet nagyon valósághű, akárcsak a legapróbb részletekig kidolgozott hadi eszközök mozgása. Az ellenséges bázisok élettel telítettek – nemcsak járőröző tankokat és készültségben izzó lövegtornyokat láthatunk, hanem az egyik irodából a másikba siető apró emberkéket is. A környezet napszakonként is változik, éjjel az aktivitás csökken, a bázisokat reflektorok fényei pásztázzák.

A hanghatások sem maradnak el a többi elemtől. A helikopterek légcsavarjának surrogásától a rakéták becsapódásának földrengető dörrenéséig minden nagyon eltalált. A Rage nem sajnálta a lóvét, hogy híres színészeket kérjen fel a beszélő karakterek megszólaltatására, így találkozhatunk Tom Baker, Paul Darrow vagy Makepeace, azaz Glynis Barber hangjával is.

Hiányolható azonban az, hogy az egyjátékos küldetéssorozat befejezése után nyugodtan kezdhetjük az egészet elölről vagy mehetünk is pörköltet enni. A Hostile Watersban ugyanis nincs többjátékos mód, sem véletlenszerűen generált csata (skirmish), sem pedig pályaszerkesztő. Ez már azért is jelentős probléma, mert a játék igencsak rövidre sikeredett – egy gyakorlott játékosnak még harminc óra sem kell, hogy végigvigye a huszonegy küldetést.

Az említett problémák ellenére a Hostile Waters – Antaeus Rising minden bizonnyal jó eséllyel pályázhat az év egyik legjobb stratégiai játékának címére, a hiányzó opciókkal pedig hátha megörvendeztetnek bennünket a Rage fejlesztői egy későbbi időpontban.