Winkler Márta: Iskolapélda

Iskolába járni kötelező. Annak azonban már egyáltalán nem kéne törvényszerűnek lennie, hogy a kezdeti öröm és lelkesedés hamar elmúljon, és a gyerek nyűgként élje meg az iskolába járást. Vajon van olyan módszer, amellyel megoldható ez a probléma? Mi lehet a titka, hogy mégis vannak olyan kicsik, akik szeretnek iskolába járni?

Gyanús, hogy az okok nem a gyermekek, hanem az iskolák, illetve pedagógusok közti különbségekben keresendők. Winkler Márta – úgy tűnik – birtokában van a Titoknak, hajdani tanítványai évtizedek múltán is szeretettel emlékeznek rá, és egész életüket meghatározóan befolyásolja, hogy az ő osztályába járhattak. Ő is „csak” egy pedagógus, de személyiségének erejével, szakértelemmel párosuló bátor újításaival, nem ritkán a kötelező rendszerrel szembehelyezkedve képes volt elérni, hogy a hozzá járó gyerekek örömmel tanuljanak, örömmel éljenek.

Winkler Mártának egy a fontos: a gyerek. Felismerte, hogy a hatékony tanításhoz, fejlesztéshez, neveléshez kevés a központi tanterv, sokkal lényegesebb, hogy a gyerek túlfegyelmezés nélkül, szabadon megnyilvánulhasson, eredendő aktivitása a fejlődés motorja lehessen, és mindenféleképp érzelmi biztonságban érezhesse magát. Hogy az iskola ne börtön, kaloda, hanem barátságos fészek lehessen.

Winkler Márta kísérleti módszereiről és tapasztalatairól 1979-ben Iskolapélda címmel film is készült (mely példát a jelek szerint sajnos kevesen követik-követhetik); ugyanezzel a címmel megjelent, élményszerű ismertetésekből álló könyve pedig immáron a harmadik kiadást érte meg. Már az előszavakból is kiderül, hogy munkastílusának alapja a személyesség, a nyitottság és a bizalmi kapcsolat, amely nélkülözhetetlen, ha kreatív képességek felismeréséről és fejlesztéséről van szó – mert egy gyerek nemcsak annyit ér, amennyit a tananyagból el tud sajátítani.

A szabad alkotáshoz és a mély kapcsolatok kialakulásához természetesen idő kell, ezért Márta igen hamar kiharcolta magának, hogy minden osztályával négy évig együtt maradhasson – így aztán nála mindig mindenre van idő. Winkler Márta osztályában a környezet is szakít a hagyományokkal – meglepő lehet, de már a padok nem szokványos elhelyezése is rengeteg változtat hozzáálláson, viszonyokon és alapvető közérzeten – és ehhez jönnek az apróbb-nagyobb ötletek. Mennyivel izgalmasabb például a hangos olvasást egy tévédobozban, tévébemondóként gyakorolni, mint padban ülve, egymás hátát bámulva. Winkler Márta lassan már pedagógiatörténeti munkának számító könyve gyönyörűen példázza, hogy a hatékony és emberséges tanítás nem feltétlenül pénz és rengeteg plusz energia, hanem elsősorban elhivatottság kérdése. (he, s)