Üzenet az állomásról

A vonaton egy kisebb lelki válság szorított magához, azt a fajta kétségbeesést hozva, ami néha rákényszerít, hogy rágyújtsak. Az igazat megvallva nem gyakran élek ezzel a szemvedéllyel, de akkornagyon magam alatt voltam.

Kimentem hát a peronra (a füst talán a barátokat helyettesíti ilyenkor, nem tudom) és bár a vonat nem úgy él előttünk, mint valami nyugalmas közeg, a sínek zaja most nem tudta megsérteni a füst kavargását, mellyel – mint valamely indián szellemvilágban, a sámán kántálása közepette, távozott a gonosz – mások gonoszsága, hiszen az élet sérelmeit mindig mások tettei (szavai?) hordozzák.

A koszossá koptatott falon, mint évtizedes tetoválás, filctollal hagyott szürke üzenet hívta fel magára a figyelmet: „Sokan vagyunk kevesen (elmélkedjetek)“. És mint valami freudi Álomfejtésben, ott, abban a pillanatban én ezt így olvastam: „sokan vagyunk kedvesek“ – s mint derült égből villámcsapás, felderengett, egyben mindjárt (más) értelmet is nyert sokat szidott irodalomtanárunk unásig ismételt mondata: nem az a lényeg, hogy mások hogyan látjak, még az sem, a költő mit akart, hanem az, hogy mindez neked mit jelent!

Megengedtem magamnak, hogy továbbfűzzem a gondolatot – plágium feldolgozni a népdalt? –, mint ahogyan a költő sem csinál mást, csak a nyilvánvalót mondja ki újra és újra. Kedvesek vagy kevesen... ez a két szó nem véletlenül hasonlít ennyire. Azt hiszem, hogy egy nagybecsű barátom szavaival éljek, a megismerésnek mindig valamilyen szenvedésből kell táplálkoznia.

Az igazi béke, (úgy beszélek, mintha Buddhát árulnám, pedig ez távol áll tőlem) mindig belülről jön, mégha kapuját gyakran valami „külső“ dolog nyitja is ki – általában résnyire. Ez a kapunyitó sor, mely hirtelen megértette és megváltoztatta bennem a világnak egy piciny, de fontos pontját, követelte, hogy jegyezzem le, emlékezzek meg róla. Jobb híján, annyi idő elteltével, talán ismét írtam egy verset. Igaz magyarázni kell, s érteni rajtam kívül keveseknek adatik majd meg, de azért álljon csak itt, olyan központozással, melyet – tisztelve méltóságát – megérdemel.

sokan vagyunk

kevesen kedvesek

elmélkedjetek