Útban a végállomás felé

A kollégiumban lakó egyetemistáknak és a közeli temetőbe látogató nyugdíjasoknak. Ez is milyen különös…

A diákszálló közvetlen szomszédságában, ahol egyetemisták százai lelték meg átmeneti lakhelyüket, elhunytak százai pihennek végső nyughelyükön.

A mindig tömött 31-es és 39-es buszon két generáció képviselői utaznak. A város felé fiatalok, kezükben jegyzetekkel teli mappával, vállukon könyvekkel tömött táskával, iskolába sietve, jövőjüket alapozva.

Ellenkező irányban pedig nénikék és bácsikák, apró, de gondosan elrendezett csokrocskát szorongatva, múltjukat őrizve.

Különös figyelni őszi alkonyon az utasokat, a hangos diákokat, akik épp egy jól sikerült vizsgáról beszélgetnek vidáman, s már várják az esti jól megérdemelt bulizást; és az öreg néniket, akik csendesen ülnek egymás mellett, valahová a messzeségbe tekintenek, és emlékeznek a régi, boldog időkre.

Egyszerre eszembe jut, hogy egykor ők is zsivajogva jöttek ki az iskola épületéből, ők is kuncogva tárgyalták meg egy kedves fiatalember minden mozdulatát, s most tán épp annak az egykori kedves fiúnak a sírjára viszik a friss virágot.

Különös hangulata van ennek az őszi délutánnak, már csaknem teljesen besötétedett, az utat megvilágítja a kollégiumi diszkó lézerfénye és a temetői mécsesek pislákoló lángja. A busz lassan zötykölődik a végállomás felé; a végállomás felé, amely sok diák karrierjének kezdete; a végállomás felé, mely emberéletek végállomása is.