Utálnak az osztálytársaim

Ha egy diákot kinevetnek, kiközösítenek, netán bántalmaznak a társai az iskolában, azt ő minden bizonnyal sokkal nagyobb csapásnak tartja, mint az esetleges rossz tanulmányi eredményét.

A szülők azonban többnyire fordítva gondolkodnak: ha a gyerek magányos az iskolában, viszont jól tanul, elsiklanak az előbbi probléma felett. Ha pedig a jegyekkel is baj van, ráadásul társtalan is a diák, hajlamosak arra, hogy az utóbbit az előbbivel magyarázzák. Keveset tudunk – és sajnos keveset törődünk – gyerekeink osztályon belüli státuszával, pedig ennek életre szóló hatása lehet. Nagyon különböző okokból cikiznek valakit a többiek: ha ódivatú az öltözködése, ha túlságosan ügyetlen, gyámoltalan a közös csínyek elkövetéséhez, vagy egyszerűen csak azért, mert eláll a füle, túl kicsi, túl nagy, túl sovány vagy éppen duci. Természetesen a gyerek társas kapcsolatai mindig kétoldalúak: általában azt a társukat piszkálják a többiek, akit erre az áldozat szerepre alkalmasnak éreznek. Vagyis egy elálló fülű gyerek is lehet az osztály kedvence, ha a személyisége, fellépése elég erős és határozott, és ügyes technikákkal hárítja el a gonoszkodó megjegyzéseket. Másodszor már nem fogják szóba hozni a füleit, hiszen kiderült, hogy az illető emiatt nem sebezhető. De mit tehet a szülő, aki hallja a gyerekétől, esetleg a pedagógustól is, hogy csemetéjét lelki vagy fizikai támadások is érik. Mi ilyenkor a jó stratégia? Mindenáron megvédeni a gyereket a támadásoktól, elbagatellizálni az ügyet, vagy revansra, visszavágásra biztatni?

Miért engedi, hogy bántsák?

Ha igazán figyelünk a gyerekünkre, akkor legalábbis sejtjük, mi lehet áldozat-szerepének a hátterében. Miért engedi védekezés nélkül, hogy mások bántsák, megalázzák. Talán azért, mert annyira sérült az önbizalma, alacsony az önértékelése, hogy öntudatlanul úgy érzi, neki valóban ez a helye az osztályban. Érdemes erről az oldalról megközelíteni a problémát, megkérni a gyermeket, helyezze el magát az osztályközösség képzeletbeli rangsorában. Persze számítsunk arra, ha a gyermek valóban őszinte, előbb-utóbb előkerülnek a kényes családi problémák is. Az önértékelés, önbizalom alapjait ugyanis a családi életben kapja meg a gyermek, ahogy a legsúlyosabb sérülések is itt érik őt. Az áldozat néha egyben agresszor is, például ő maga piszkálja fel verekedésre hajlamos osztálytársait, majd amikor jól ellátják a baját, látványos sírásba kezd. Ilyenkor szereplési vágy is hajtja a gyereket – aki más módon, fizikai erejével, ügyességével nem tud a középpontba kerülni. Az iskolai konfliktusok alapos, tárgyilagos és higgadt elemzése igen sokat segítene pedagógusnak, gyereknek egyaránt, de sajnos az ilyen vizsgálódás ritkább, mint a fehér holló. A szülőknek persze ez nem adhat felmentés az alól, hogy a lehetőség szerint tárgyilagosan és jelentőségének megfelelően foglalkozzanak gyermekeik társas kapcsolataival, különösen a konfliktusokkal.

A legfontosabb, hogy hagyjuk a gyereket beszélni az iskolai dolgairól. A legtöbb családban a „mi volt ma az iskolában?” kérdés valójában azt jelenti, hogy hányast kaptál. Mindegy, hogy erre megnyugtató, vagy elkeserítő válasz érkezik, a folytatásban csak ritkán kérdeznek rá a szülők arra, hogy milyen személyes élmények érték a csemetéjüket a nap során. Ha belegondolunk, ez azzal egyenértékű, mintha munkából hazatérve, társunk csak arra lenne kíváncsi, mennyit kerestünk aznap. Amikor főnökünk kekeckedéséről vagy az ügyfelekkel való konfliktusainkról, esetleg sikertelenségeinkről kezdenénk mesélni, szó nélkül ott hagyna bennünket. (he, t)