Ukrajna diadala– avagy egy bioetikus kalandos éjszakája

Amikor a bioetikus leszállt a nőről, már éjjel fél három lehetett. Szvetlána pillanatokon belül édes álomba szenderült. Egyébként olyan gyűrött volt, mint alatta a lepedő, elég volt csak rápillantani, s bárki megállapíthatta, hogy mozgalmas napja lehetett szegénykének. Károly, a bioetikus is azt tapasztalta, hogy ez a mai tyúk egy csöppet fáradt, pedig ezerötszázért az ember azért nem csak egy kis cirógatásra vágyik ugyebár. De sebaj, üsse kavics, gondolta magában, és a libazöld paplan után nyúlt, hogy betakarhassa vele a szelíden szuszogó ukrán származású hivatásos művésznőt. Tekintete hirtelen megtapadt a lány arcán, s elmosolyodott, ahogy Szvetlána iskolakék szemfestéke monoklivá fejlődött az együttlét pár órácskája alatt.

Nem fogalmazta meg magában Károly, de tudatosította, hogy valamit érez iránta, amit mások esetében még nem tapasztalt. Ez lenne hát a szerelem? – villant át agyán pár másodperces romantikus merengés kíséretében. Nem, nem szerelmet érzett, hanem valami összetett etikai kategóriát. A mérleg egyik serpenyőjét talán a szánalom, a megértés, az empátia foglalta el, a másikban meg a csodálat, egyes pillanatok élvezete és a vágy kapott helyet. Egyre szimpatikusabbá, egyre erotikusabbá vált Károly szemében a lány elcsigázottsága, de nem nyúlt hozzá, hagyta őt tovább az álmok mezején, hadd pihenje csak ki magát. Ő ellenben feltápászkodott és az ágy szélére ült. Ismét merengett egy kis ideig, nem gyújtott rá, ahogy ez ilyenkor a filmekben szokás, hanem kezével megkapaszkodott az ágyban, fejét sebesen hátrahajította, s így, felülről nézte egy darabig Szvetlánát. Egyáltalán nem volt fáradt. Kis kora óta volt egy szokása, amit nagyon szeretett. A „s“ hangot mondogatta szép csendesen, hosszan elnyújtva, de nem ám csak úgy egyszerűen, hanem úgy, mintha sejpítene és fütyülne is egyszerre. Nagyon tisztán emlékezett arra a napra, mikor nagyanyja kezébe vette pár hónapos unokatestvérét, és ugyanezzel a nyugtató susogással próbálta álomba ringatni. Károly akkor öt-hat éves lehetett, és olyan nyugodtság fogta el, amilyen azóta talán sohasem. A narancssárga rolettán átszűrődő késődélutáni nyári napsugár és az „s“ hang lágy ismételgetése egész eddigi életét végigkísérte. Innen maradt a „kedvenc“ szokás, ő csak így nevezte. Elég volt csak susognia pár percig, és szívét boldogság meg nyugalom árasztotta el.

A bioetikus ábrándozásainak az utcáról beszűrődött gépkocsizaj vetett véget. Az autó reflektorfénye párhuzamos sávokat festett a sötét szoba mennyezetére. A csíkok eltolódtak, majd elnyelődtek Károly szeme előtt, aki közben felállt, kinyitotta az ablakot, és olyan gondosan kezdte kémlelni az eget, mint augusztusi meteorzápor idején az amatőr csillagász. Miután ezt megunta, felöltözött, és magára hagyta Szvetlánát a hotelszobában. Kint feloldotta a riasztást az Opel Astrán, beszállt, elindult. Össze-vissza tekergett a belvárosban, céltalanul koptatta a gumikat. Akárhogy is szerette volna, nem tudta magának megmagyarázni viselkedését, miért furikázik éjjel három és négy között értelmetlenül a sötét utcák rengetegén. És egyáltalán, miért tördeli a kezét mostanában, miért babrálja állandóan hüvelykujjával az orra peremét, miért szeleteli a kenyeret olyan furcsa módon? A legapróbb, számára megfejthetetlen dolgok készítették ki a legjobban, ezek tűntek neki a legabszurdabbaknak, tönkretették az életét, s menekülései során egyre csak gyülemlettek benne ezek az iciri-piciri rémképek.

– Ssssss, ssssss! – ezzel egy ideig megoldódott minden.

Szvetlána álma kellemesen hűsített: márványragadozók ragadták ki a kerti törpét az erdei fenyő mellől, hogy segítségével eltorlaszolhassák a pokolba vezető utat. Jégcsapok lógtak mindenhonnan, jelezve, ez nem lehet a Sátán birodalma. Szvetlána álmában nagyonis tudta, hogy álmodik, és ennek tudatában teljesen elégedettnek érezte magát. Szinte irányította álmát, nagyjából előre meg tudta határozni, hogy mit ábrázol a következő kép. Átlagban minden nyolcadik álma lehetett olyan, melyet befolyásolni tudott. Igen, elégedett volt, s egyes momentumokban úgy érezte, hogy nemcsak azonosulni tud Istennel, hanem Isten ő maga.

Egyszerre vette kezdetét a hotelszoba ablakpárkányán és az Opel motorházán a súlyos esőcseppek pontozása, mely észrevétlenül heves sziporkázássá fajult. Lent a portás unott sóhajtással vette tudomásul a történteket, megfosztotta szalvétaburkától vajas-kolbászos kiflijét, és beleharapott. Váratlanul édesanyja jutott eszébe, aki varrónő volt, és igen pechesen került át a túlvilágra: szerencsétlen módon beszippantotta a szájában felejtett tűt.

Amikor felszedtem ezt a nőt, nem hittem volna, hogy majd ekkora befolyással lesz rám – merengett magában ismételten Károly. Azzal viszont egyáltalán nem foglalkozott, hogy miért van szüksége egy bioetikusnak szajhákra. A magánélete és a szakmája közti fal vastagságáról regényt lehetne írni. Érdekes téma...

Egy éles kanyar után Károly egy mellékutcában találta magát, leparkolt a járdaszélen, simított egyet az orrán, és a volánra borult. Fejében gondolatok próbálták megformálni ellentétjeiket, s ez többnyire sikerült is nekik, csukott szeme előtt fekete alapon színes geometriai alakzatok küzdöttek meg egymással. Ez most fantázia, vagy csak véletlen? Csudajó az álom és az ébrenlét határán tanyázni – fogalmazódott meg benne spontán módon. Ásított egyet, kinyújtózott, megdörzsölte szemét, majd elindult viszsza a szálló irányába.

Öt perccel hat óra után megérkezett. Felosont a második emeletre, és nagyon halkan benyitott a szobába. Jól sejtette, Szvetlána még mindig aludt. Károly még egyszer, utoljára rátekintett, s az éjjeliszekrényen heverő ezres és ötszázas bankó mellé egy újabb ötszázast biggyesztett. Amilyen csendesen jött, úgy távozott. Ők ketten többet már sohasem találkoztak.