Szerelem első látásra, avagy ilyen a szerelem

Tavasszal történt... Az előző napokban végig esett az eső, így remek hangulatom lett, amikor reggel azt tapasztaltam, hogy hétágra süt a nap. Nemcsak nekem okozott a napsütés jókedvet, hanem a nálunk családtagnak számító három macskának és a két kutyának is, akik egyszerűen nem bírtak magukkal. Tücsi tacsink össze-vissza rohangált a házban, Zeusz pedig, a rotweiler már fél órája szorongatta labdáját a szájában, jelezve ezzel, hogy ki akar menni csavarogni.

Elindultam a buszmegálló irányába. Már messziről feltűnt egy magas szőke hapsi, elsősorban azért, mert nem tartozott a szokásos arcok, a helyi utazótársaim közé. Közelebb érve láttam, hogy ő is engem néz. Felmértem a paramétereit: nagyon helyes, mondjuk úgy, hét pont (a tökéletes tíz ponthoz, tehát Brad Pitthez viszonyítva), jól öltözik (plusz egy pont), hosszú hajú (plusz egy pont nálam), egész értelmesnek is néz ki (bár ez úgyis csak később derül ki), mindent összevetve: húúú... Ezeket megállapítva halál közömbösen mentem el és álltam meg – mellette. Majd megérkezett a busz, és ő elragadó mosollyal, kezét előrenyújtva engedett előre. El voltam ragadtatva, s mivel véletlenek nincsenek... nekem itt és most kellett megismerkednem vele.

Szóval felszálltunk a buszra, én megálltam a forgóban, ő pedig leült az egyik kettes ülésre. Úgy esett, hogy a tömegen keresztül pont egymásra láttunk, így az utazás alatt végig nézhettük egymást. Nem tudtam, hol száll le, de tulajdonképpen mindegy is volt, hiszen ha a sors akar velünk valamit, akkor úgyis tesz majd érte – nyugtáztam magamban, amit a srác bűbájos mosolya csak tovább erősített bennem. És eljött a végleges pillanat, leszálláshoz készülődtem, ő viszont nem mozdult, majd a le-fölszállásnál teljesen szem elöl vesztettem. Miután kicsit eloszlott a tömeg, körülnéztem, de akkor sem láttam, így csalódottan konstatáltam magamban, hogy mégiscsak a véletlen közjátéka volt mindez, mikor valaki hátulról megfogta a vállamat. Megfordultam, és ott állt velem szemben (s még mindig elbűvölően mosolygott). – Szia khm... ne haragudj, de van valami a fenekeden! – mondta. Hogy mi..., micsoda?! Hát mit ne mondjak, kellett vagy öt másodperc, hogy beazonosítsam a témakört, merthogy mindenre számítottam, csak arra nem, hogy bármiféle fenéknek köze lesz az első közös beszélgetésünkhöz. Szóval mi is, ja, a fenekem... – Úristen, mi van vele?! – reagáltam, és rögtön hátrakaptam a fejem. – Nézd, itt meg itt van két tenyérnyom – és közben már elkezdte ütögetni a hátsómat. Ilyen égést! Azonnal elhessegettem, és saját kézbe vettem a fenekem tisztogatását. – Ez nem fog lejönni! – mondta aggódva, mire én egy félre nem érthető grimasszal megköszöntem segítségét és sebtiben elpucoltam keresni egy csöndes kis zugot, ahol rendbe tehetem a fekete nadrágomat, melyen pont a fenekem két féltekéjén csak úgy világított Zeusz két nagy tappancs-lenyomata... (CSA)