Sylvia Plath: Az üvegbura

Ez a regény az írónő utolsó befejezett munkája és egyetlen nagyobb szabású prózai kísérlete. A regény – életrajzi dokumentum, Sylvia Plath fiatalkori idegösszeomlásának története. Maga a történet fent kezdődik, nagyon fent, a „dicsőség“ és a „kötelező partik és táncok“ világában – New York egyik szállodájának sokadik emeletén. S innen indul el lefelé. Előbb csak jelképesen zuhan – ahogy összes ruháját lehajigálja a szálló teraszáról : „és a szürke foszlányok elvitorláztak az éji szélben akár a szeretett lány hamvai, hogy aztán itt meg ott, soha nem tudom meg, hol, leereszkedjenek New York sötét szívében.“ Következő lépés: a menekülés. Haza az anyához, a békés családi otthonba, a kóbórlásokba, semmittevésbe. Végül zuhanás a semmibe.

Újsághír: „...az eltűnt lány tulajdonképpen nem is tűnt el – öngyilkos lett, napokig feküdt saját házuk pincéjében, míg édesanyja ahogy levitte a szennyest a mosókonyhába, rá nem talált...“ Aztán felfogja egy ágy és a helyi kórház pszichiátriai osztálya. Aztán egy szanatóriumnak álcázott bolondokháza, ahol (talán?) megértetik állapotát, összecsirizelik a széttöredezett kamaszszemélyiséget. Ez persze nemcsak az orvoson múlik, elsősorban a betegen, Esther Greenwoodon. Aki végül mégis elfogadja a felkínált kompromisszumot – az életet.

S az olvasó megnyugszik – a regény pozitív véget ért, a világ visszazökkent régi kerékvágásába, nyugodtan hátra lehet dőlni a karosszékben... Ehhez az irodalmon kívüli valóság adja a pofont/ellenpontot – hogy Sylvia Plath mégsem akarta azt a kompromisszumot. (dana)