Rólunk szólok, fiatalokról

Talán egyéves lehettem, amikor megtettem az első lépteimet. Egyik napról a másikra történt ez a kis családi csoda. Térdeim tele voltak kék-zöld foltokkal, de azért elindultam felfedezni kicsi világomat. Szeretteim először csodálkoztak, s feltették a kérdést: nem korai ez még? Büszkén tettem meg az első pár sete-suta lépést, de tudtam, minden apró mozdulatomat vigyázó szemek figyelik. Biztonságban éreztem magam.

Akkor még nem sejtettem, hgy egyszer majd nemcsak lépkedni, de a saját lábamon megállni is meg kell tanulnom. Ugyanúgy nem sejtettem, ahogy a többi járni tanuló egyéves kisgyerek sem sejti.

Felnőttünk. Mi vagyunk a fiatalok. A legkülönfélébb jelzőkkel illetnek minket, melyek között akad jószándékú, kedves, de gyalázkodó is. Még lelkesek vagyunk, de gyakran nem értenek, elítélnek bennünket.

Fiatalok vagyunk, ez kétségtelen. Egy kicsit úgy hangzik ez, mint a bocsánatkérés, de ez a két szó tele van várakozással és kíváncsisággal is.

Fiatalok vagyunk. Itt vagyunk. Nekünk nem szorítotok picit egy talpalattnyi földet magatok között? Ti, akik már több tíz éve ésszel uraljátok a lépteiteket? Hiszen talpon maradtatok valahogy. Haggyatok egy kis helyet nekünk is, hogy ránk is süthessen a Nap.

Ugye láttátok már Jan Saudek fotóit? A fény és árnyék különös játékai. „Gyere, reggel! Gyere, és hozd el nekem a gyémántgyűrűt! Hozd el a herceget – hírnevet és gazdagságot – hisz többet én már nem is akarok…”

A fényképen egy pajkos kislány félrehúzza a függönyt, és kinéz az ablakon.

Ez a kislány mi vagyunk. A reggel talán valahol a mi jövőképünk, reményeink, illúzióink, elvárásaink.

Igen, tele vagyunk elvárásokkal és álmokkal, de lassan ráeszmélünk arra, hogy nem elég kitekinteni az ablakból, és várni a csodát. Először tisztáznunk kell, mi jelenti számunkra a csodát, azt a bizonyos gyémántgyűrűt, mi a fontos, s mi nem az.

A kérdés egyszerűnek tűnik, de válaszolni rá már kicsit bonyolultabb. Ezek a dolgok lelki és anyagi lényegűek. Mindannyian mások vagyunk, mindenkinek más a fontos. Van, akinek a boldogságot a mély és pozitív emberi kapcsolat, a családi biztonság vagy akár egy távoli országba való kiruccanás jelenti.

Lehetnek olyan dolgok, amit pénzen nem vásárolhatunk meg, de olyanok is, amiket megvehetünk. Az előbbieknek értékük van, az utóbbiaknak áruk. Érték vagy ár?

Az ár tulajdonképpen pénzben kifejezett érték. Vagy csak annak az illúziója?

Azt mondják, amit meg lehet fizetni, az olcsó. Akkor hát mi jelenti majd nekünk a gyémántgyűrűt?

Rólunk szólok, fiatalokról. Ezt a kérdést mindenkinek magának kell feltennie és megválaszolnia. Ugyanúgy, ahogy azt is el kell majd döntenünk, melyik utat választjuk, milyen eszközöket használunk céljaink eléréséhez, s milyen játékszabályokat tartunk be, vagy játszunk ki.

Elsősorban azt kell megtanulnunk, hogy minden körülmények között vállaljuk magunkért, döntéseinkért, tetteinkért és tévedéseinkért a felelősséget.

Ha ez már megy, másodszor is megtanultunk állni a saját lábunkon, és önállóan dönteni.

Az első lépéseink még bizonytalanok, félénkek lesznek, párszor majd beleremeg a térdünk, mint akkor régen, egyéves korunkban.

Tuti, hogy szerzünk most is pár kék foltot, hiszen a terep, amin elindulunk kiszámíthatatlan , és tele van buktatókkal.

Várjuk azt a bizonyos reggelt, hogy megtaláljuk az önálló, boldog élet receptjét, és a helyünket ebben a világban. Biztos, hogy rengeteget csalódunk majd, de pár eszményt talán még időben sikerül magunknak megmentenünk. Mert ha százszor is ellöknek, akkor is fel kell állnunk, és tovább kell mennünk. Hiszen fiatalok vagyunk.