Padre füléből kis füstpamacsok

Fogmosás közben Padre megkérdi tőlem éhgyomorra, kora reggel, hogy mit szólnék, ha Kedves Barátunkról kiderülne, hogy besúgó, sőt minket súg be. Képzeljem el, évekig együtt fürösztjük a gyerekeinket, borozgatjuk át a nyarakat, hógolyózunk, eljárunk egymás esküvőire, barmicvóira, bulijaira, aztán kiderül, hogy besúg. Mi az, tán olvastad a Tar-Keresztury írást a Mancsban? Olvasta, azért kérdi, mi a véleményem. Műbalhé. Ketten-hárman írók elhatározták, hogy úgy tesznek, mintha. Mindezt az elmaradt kibeszélés érdekében. Padre füléből kis füstpamacsok jönnek, olvassam el, aztán mondjak okosakat. (Könnyű neki, rá nem vonatkozik az ügynöktörvény, rám igen.) Pedig nem elvetendő az ötletem, mert tényleg mit lehet tudni? Továbbá azt sem tudhatjuk biztosan, hogy Kedves Barátunk besúgó, avagy sem, apánk az volt-e vagy sem. Fikció, amiről moralizálgatunk a fürdőszobában vagy vérvaló? Ez így a régi játékra hasonlít, ahol olyanokon kell gondolkodni, hogy mit tettél volna Massada védőjeként, mit tennél a révész helyében, kinek adnád az életet jelentő útlevelet stb. Könnyebb a Mancsról konkrétan, egész nap azt boncoljuk.

A három évvel ezelőtti levélváltás és ez a mostani írás kukkolóvá kényszerít. Mégis mi közöm egy magánbarátsághoz? Egy idegen múltjához. Én még friss hús voltam, amikor Tar már egy roncs, hogy jövök én belenézni mások (apámkorúak) privát szférájába, pláne ítélkezni, osztani az észt. Csakhogy nincs másik sztori. Úgy alakult (szar törvény), hogy nem tisztázódhat semmi, jobb híján Tar-Kenedire fanyalodunk, átgondolandó saját viszonyunkat a kérdéshez. Az jó, hogy végre más közönség is olvas róla, nem csak az ÉS-tábor, hátha lesz belőle közbeszéd, ha már nyilvánosságra hozták anno, ne legyen hiába. Csak nehéz elválasztani a történelemtől a személyest. Kérdés viszont felmerül így is sok, nagyon sok: kinek állt érdekében nyilvánosságra hozni, amit (meg)tudott Tarról? Főként: volt-e joga hozzá? Miért pont róla és másról miért nem? A rendszerváltás környékén láttam én is jönni-menni az iratokkal felpakolt teherautókat. Ha abban maradtunk (szar törvény), hogy fedje homály, legyen titok, égjen el, akkor fedje, legyen, égjen. Nem fair az egyetlen elérhető esetet piszkálni, míg a többi százezer békében sunnyog. Miért vonják kétségbe Kenedi vagy bárki megbocsátáshoz való jogát? Ha valakinek a besúgója ismeretlen maradt (szar törvény) nem kellene azért az egyszem öregen leverni mindent, fájjon bárhogyan is a titok. Tar vajon megbánta? És ha igen mit bánt meg pontosan? Azt mondja nem kapott semmi ellenszolgáltatást, se szőnyeget, se képeket a falra. Ügyetlenül üzletelt, rossz alkut kötött, mondhatnánk cinikusan. Köthetett-e mást? Szerinte nem és az ő bőrén kívül ezt senki nem tudhatja. Kérdés, hogy tisztelnünk kell-e brutális őszinteségét, hiszen ugyanúgy kényszerhelyzetben van most is. És most hihetünk neki? Egyáltalán minek lépett be a pártba? Miért csinálta annyi ideig? Észre se igen vette, mi van körülötte, ivott, mint gödény. Kevés ez így, nagyon kevés. Ha beszélni akar, beszéljen, ha nem: nem. Én nem kényszerítem, de meghallgatom. A cikkben említi, hogy pszichiátere pozitív gondolatokat javasolt neki, de nem találtak egyet sem. Pedig minden nagy lebukásnak van egy jó oldala: legalább megszűnik az attól való rettegés. Padre és én kisügyesen megbeszéltük mindezt, örülve, hogy minket nem fenyeget ilyen veszély. Most jöhet a South Park, aztán húzunk valami ütős bulira.