Önmegismerés az ütemek között

Már egészen kicsi korában, mindössze nyolcévesen szeretett bele a zenébe. „Akkortájt az Omega zenekar dalait hallgattam, és elhatároztam, ha nagyobb leszek, zenész leszek. Természetesen akkor még nem tudatosult bennem, hogy ez mit hoz magával, csak éreztem-élveztem a lüktetést. Azóta ez az éltetőm” – meséli Laci. A szónikus képződmény szeretete az iskolában megerősödött. Olyanynyira, hogy zenekart alapított. Tizenkét évesen már lakodalmakon, mulatságokon játszott. „Jó kezdet volt. Szívemhez nőtt. Életem része a zene. A dobolás pedig csak úgy jött. Egy nap beültem a dobok mögé és tudtam, hogy ebből valami különös, valami más fog megszületni. Szeretem a dob ritmikáját és azokat a lehetőségeket, melyek segítségével melódiát lehet szerkeszteni” – mondja a peredi fiú.

Identitásmegőrzés a zenén keresztül

Egy idő után elege lett az itthoni légkörből. A közel négyezer lakosú faluból történő kitörés lehetőségét látta a németországi munkavállalásban. „Úgy határoztam, külföldön próbálok szerencsét. Végig turnéztam szinte az egész Európát. Arra jó volt a kinti élet, hogy tanuljak és tapasztalatokat gyűjtsek. Kemény világ van odakint. Nem számít mennyire vagy tehetséges és képzett zenész. A szórakoztatóipar a pénzről szól” – számol be külföldi tapasztalatairól. Sokat köszönhet tanárának és mentorának, Virág Sándornak. Rendkívüli precizitást és zenei igényességet tanult tőle, amellyel alapvető hozzáállását teremtette meg a zenéhez. Ugyanilyen hálával tartozik Csente Hildának, hogy az Alma-Art művészeti csoport tagja lehet. „Ez sokkal több, mint hobbi vagy hivatás. Ez már életforma. Miután visszajöttem külföldről, kerestem a további lehetőségeket, és önmagamat. Ekkor jött a felkérés, hogy legyek a csoport tagja. Úgy érzem, itt újból azt és úgy csinálhatom, ahogy az nekem a legjobban megfelel. Kedvtelésből zenélni. Emellett lehetőségem van olyasvalamivel megajándékozni a közönséget, amely a szívemből fakad. Engem már az is feltölt, ha látom a nézőkön, örülnek, hogy játszunk nekik. Számomra a zene az, amit a színpadon érezve a hangszer által sikerül átadni. Nem érdekel a hírnév és a dicsőség. Csak az, hogy a csapat ismertebb legyen, hogy minél több embernek szerezzünk örömet. Ez a legfontosabb.” Játékával hadat üzen az egykedvűségnek, feloldja, csillapítja és megszünteti a hallgatók lelkében dúló, heves érzelmi viharokat. Egyensúlyt és harmóniát teremt.

Otthon a világ végén

Ezt szeretik benne csapattársai is, akikhez mély barátság fűzi. „Leginkább azt szeretem, hogy együtt jobbak lehetünk, egymástól tanulunk és egymást segítjük. Olyan ez, mint egy nagy család. Ma már nem tudom zene nélkül elképzelni az életemet.” Játékstílusára hatással vannak a hagyományosabb jazz óriásai és a modern zene élvonalbeli dobosai. „Számomra Simon Philips a legnagyobb dobos. Amit ez a hapsi tud, azt senki se tudja utánozni. Ahogy Dave Wecklt sem, akinek hatalmas érdemei vannak a fúziós és a jazz rock műfaj megújításában. De nagyra tartom Steve Gaddet, aki azért fogott meg, mert, ahogy nézem, amint játszik, érzem, hogy ő a szíve a zenekarnak. Minden kis porcikája együtt él, lüktet a zenével. Kiváló jazz-zenész” – áradozik az ifjú dobos. De nem csak a zene létezik a számára. Ha van ideje, szívesen hódol más kedvteléseinek. A sakknak és a horgászatnak. Csak nyugalom és csend legyen. Laci a szétszórtságán és bohémságán túl karakteres, ütős személyiség, aki vonzódik a régi, ódon dolgokhoz és életformához. „Nem szeretem a mai műanyag, felgyorsított világot. Nem találom benne a helyem. Talán majd egyszer, minden zenei utat bejárva veszek egy tanyát meg egy kecskét, és aszkéta életet fogok élni valahol a világ végén. Ki tudja, mit hoz a jövő.” Kodály Zoltán szerint vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. Talán általa megleli Laci a rég várt békét és harmóniát.