Mitől igazi a vakáció?

A tanév vége közeledtével egyre több és furcsább esetet lehetett hallani arról, hogy egyes családokban miként próbálják a nyári vakáció idején megregulázni azokat a gyerekeket, akik rossz – vagy legalábbis szüleiknek nem tetsző – bizonyítványra számíthatnak. Az egyik helyen a középiskolás lányát egyedül nevelő mama – aki tehetetlennek érzi magát két tantárgyból bukott lánya nevelésében, s valahogyan szeretné romokban heverő tekintélyét helyreállítani – megtiltotta neki, hogy nyári munkát vállaljon a Mc Donald’s étteremláncnál. – „Tanulj! – kiabálta. – Ha erre nem voltál képes tanév közben, rájössz majd, hogy ez százszorosan nehezebb vakáció idején!“ Szavai komolyságának bizonyítására kitiltott a lakásból mindenféle szórakoztató olvasmányt, mert szerinte a gyerek „mindenevő“ olvasási falánksága miatt szaladt el vele a ló…

Egy másik családban a 12 éves fiút, aki ötödikben az eddigi jeles után közepesre csúszott le, azzal büntet édesapja, hogy nem mehet el abba az indián táborba, amelynek költségeit egyébként a család egész tanévben részletekben fizette. A gyerek csalódottsága mérhetetlenül nagy, valósággal depresszióba esett. Annál is inkább, mert egy rakás családilag meghatározott kötelező olvasmányt kell majd nyáron büntetésből elolvasnia, ezek között azonban egyetlen egy sincs, ami az érdeklődési körébe vágna… Az apa szerint az állandó számítógépezés rontotta le fia eredményeit. Holott a gépet azzal a feltétellel kapta a szülinapjára, hogy még jobban fog tanulni. Ennek azonban éppen az ellenkezője következett be. Emiatt a számítógép-használatot is mérsékelték számára. Hogy miért nem a „bűnös“ géptől tiltották el? Mert számítógépre szüksége lesz az életben. A szigorú apa úgy véli, a gyereknek most kell megtanulnia az élet játékszabályait, a valamit valamiért elvét, mert felnőttként már késő lesz.

A harmadik eset főszereplőjét, a negyedikes kissrácot – aki egyébként csak egyetlen tantárgyból, magyarból (nyelvtanból) rontott kettesről hármasra – kevésbé tehetős szülei azzal igyekeznek jobb belátásra bírni, hogy nem veszik meg neki azt a három kötetből álló kalandregény-sorozatot, amire oly nagyon vágyott, s jó jegy esetére meg is ígérték neki.

Más-más családok, esetek, amelyekben mégis akad közös elem: a könyv, mint büntetési eszköz. Ez ellen alighanem a büntető szülők tiltakoznának a legjobban. Hiszen ők éppen a tanulás, az olvasás érdekében léptek fel! Eszükbe sem jut, hogy rosszat tesznek. Hogy éppen az ellenkezőjét érik el a „kötelező“ penzumok kijelölésével! Nem ismerték föl, hogy gyermekük esetében nincs veszve semmi, mert szeret olvasni, tehát csak okosan kellene terelni az olyan olvasmányok felé, amelyek nemcsak szórakoztatják, hanem tanítják, és nemesítik is a lelkét. Talán abba sem gondoltak bele, hogy annak, aki sokat olvas, nemcsak az ismeretei bővülnek, hanem gazdagodik szókincse is, csiszolódik kifejezőkészsége, és a helyesírása is jobbá válik. Anélkül, hogy a kevésbé kedvelt nyelvtani szabályokat kellene gyakorolnia.

Elgondolkodtató a büntetés egyoldalúsága is: vajon csak a gyerekek voltak azok, akik megszegték kötelességüket? A szülők miért csak közvetlenül tanév előtt jöttek rá arra, hogy baj van, baj lehet a tanulásssal?

Jó lenne, ha – amíg nem késő – akadna egy-két olyan bátor tanító, tanár, aki meri vállalni, hogy „beleszóljon“ a család ilyen jellegű belügyeibe. Aki okos szóval, tanáccsal nemcsak akar, hanem tud is segíteni. Aki megérteti: a nyári vakáció ideje a legjobb alkalom arra, hogy elolvassunk, illetve gyermekünk figyelmébe ajánljunk olyan könyveket, amelyek egyszerre tanítanak és szórakoztatnak is. Amelyek lekötik a figyelmet, amelyek elővehetők a strandon, egy jól sikerült kirándulás után, a buszon, vonaton hazafelé menet, bárhol várakozás közben. De csak az a könyv talál célba, az a legjobb személyiségfejlesztő, barát, tanító, amelyiket szabad akarattal, érdeklődéssel vesznek kézbe. A pedagógus és a szülő feladata az érdeklődés, a kiváncsiság felkeltése. A többi bátran a könyvre és a gyerekre bízható.