Harisnyahóbort

Pedig ezerféle vastagságú, mintájú és hosszúságú harisnya áll rendelkezésemre. Talán nem minőségiek, talán gyatra másolatok. Vagy a telek hidegebbek.

Az archeológusok felfedezték, hogy Egyiptomban már az időszámításunk szerinti harmadik évszázadban hordtak harisnyát, amelyek Dura Europos szíraiai város lakosainak lábát díszítették. A perzsák jóvoltából a város 256-ban elpusztult, de a harisnya utóéletében ez nem okozott különösebb változást.

A 16. században a harisnyadivat a csúcspontjára ért. Erzsébet angol királynő 1589-ben pihepuha selyemharisnyát kapott ajándékba. A szegényebbek persze továbbra is kötött pamutharisnyát hordtak. William Lee feltalálta az első horgológépet, de az a királynő fennhatósága alatt állt. Aki a gép tervrajzát megpróbálta volna kicsempészni az országból, azt a királynő halálra ítélte volna.

A századok folyamán egyre díszesebb harisnyákat dobtak a piacra. A harisnya már nemcsak szükséges használati tárgy volt, hanem szexi, elegáns ruhadarabbá, azaz a divat részévé vált. A 19. század végén a harisnyák térd alá és fölé érnek, bugyiban végződnek, színekben pompáznak, csíkosak, sportosak, elegánsak, mattak és csillognak… Selyemből készülnek a luxusharisnyák, közkedveltségnek örvend a pamut. 1935-ben dr. Wallace Carothers kémikus feltalálja a szuperpolimer Fiber 66 anyagot, ami később a nejlon nevet kapja. A nejlonharisnya tehát kémiai csoda folytán létrejött divatcsoda, amit a nyilvánosságnak az 1939-es New York-i világkiállításon mutattak be. 1940-ben már az üzletekben vannak. Teljes a siker. Négy nap alatt négy milliót adnak el belőlük. Nagyszerű reklámfogásuk lehetett. Biztosan elhitették a vásárlókkal, hogy erre vágynak. Hogy kiemeli lábuk kecsességét, eltakarja a hibákat, ráadásul megvéd a hideg ellen. Sok nőnek teljesült ekkor az álma, mert hitt a reklámoknak. A háborús évek azonban nem voltak a harisnyatervezők- és gyártók javára: csak katonai célokra használhatták a nejlont. A nők azonban nem keseredtek el, hanem rafináltan más megoldáshoz folyamodtak: vették a szem- és szájceruzákat és rajzoltak maguknak. Egyesek csak csíkokat húztak a vádlijukra, mások becsíkozták, bekockázták lábszárukat. A hideg ellen mennyire védhetett a mintázat, nem tudhatom. Talán az öröm fűtötte őket, hogy íme, háború ide vagy oda, a mi lábszárunkat harisnya díszíti. Beérték a látszattal. Akár ma a melltartóbetétet és műkörmöket viselők, vagy a plasztikai sebész rendelőjéből távozók. A keleti blokkban a rajzolási divat sikeresen túlélte a háborút, és a keleti blokkbeli nők a hetvenes években is ceruzákkal a kezükben csicsázták a lábukat.

Pittsburghban negyvenezren álltak sorba harisnyákért, amint megnyíltak a háború után a boltok. Egymás kezéből kapkodták ki a harisnyaőrület áldozatai a harisnyákat. San Franciscoban kirakatokat törtek be, New Yorkban hat óra alatt ötvenezer harisnya talált gazdára. A hatvanas években, a miniszoknyák divatjával újra a csúcson vannak a térdzoknik, a harisnyák. Egyik divatjelenség támogatja a másikat. És a nők nem győznek bolondulni értük.

Az én lábam meg nemhogy örülne a valódi melegzokninak, harisnyának, annak, hogy bárhol, bármikor vehetek és veszek rá zoknit, hogy válogathatok a textilipar vívmányai közt, didereg. Hiába győzködöm. Hiába volt a feltalálók minden igyekezete, a téli cipőbetétek és melegharisnyák piachódítása, amint az utcára lépek, a melegség tovaszáll. Ilyen erővel a keleti blokk kései dicső polgáraként én is rajzolhatok a lábamra mintákat.