Gitáros egy másik dimenzióból: 60 éves lenne Jimi Hendrix

A Seattle-i félig fekete, félig indián, balkezes őstehetség egyszerűen fittyet hányt a rock, a blues, a soul és a dzsessz minden addigi szabályára, viszont iskolát nem teremthetett, mert annyira saját belső hangjai irányították, hogy követni őt legfeljebb saját reinkarnációi tudták volna.

„Az első gitáros, aki majd bluest játszik a Marson”. „A tűzimádó Vudu-gyermek”. Másoknak „a borneói vadember”, esetleg a „rock and roll-nigger”. Ilyen és hasonló jelzőkkel illették már életében Jimi Hendrixet, akit aligha lehet néhány szóval jellemezni. Életműve harminckét évvel halála után még mindig egyedülálló, a játéka utánozhatatlan, mintha egy másik dimenzióból jött volna. Ő találta meg az összeköttetést a kozmikus hangokkal, ő volt az, aki állandóan forgó kaleidoszkópot csinált a körülötte megszólaló zenék morzsáiból, és ő használta ki először tökéletesen a stúdiók, az új technikai vívmányok adta lehetőségeket, anélkül, hogy egy pillanatra is a gépek rabszolgájává vált volna.

Sajátos „énekbeszéde”, megdöbbentő hangsorai, a sémák széttörésére tett kísérletei annyira újszerűek voltak, hogy még három és fél évtizeddel később sem váltak túlhaladottakká. Az Electric Ladyland 80 percét ma sem lehet borzongás nélkül végighallgatni, de a woodstocki fesztiválon bemutatott amerikai himnusz-változata, a Rainbow Bridge című filmben előadott New Rising Sun című dal szomorúan szép üveghangjai, vagy a Band Of Gypsys albumon feldübörgő Machine Gun kataklizmája is méltán teszi őt a modern zene Prometheu-szává. Sajnos hamar belerokkant saját géniuszába, és a túlhajszoltság, az önpusztítás 28 évesen sírba vitte. Hendrix örökségét húsz éven át fosztogatták különböző producerek. Volt miből, hiszen Jimi rengeteg koncertet adott, számtalan buliba beugrott egy kis örömzenélésre, akadtak jócskán rádiófelvételei, és nem került útjába olyan stúdió, ahol ne hagyott volna valami zenei nyomot maga után. Előkerültek olyan próbálkozásai, amelyeket lakásban, néhány barátjával csak maguk szórakoztatására adtak elő. Ezekből mind lemez lett.

Még olyan kiadványok is születtek, amelyeknél Hendrix alapjaihoz szerződtettek olyan stúdiózenészeket, akiknek soha semmi közük nem volt a gitároshoz. És természetesen mindenki megírta róla emlékiratait, aki akár csak egyszer is találkozott vele. A család végül – az apa, Al Hendrix vezetésével – pereskedések sorával a 90-es évek elején kezdte kezébe venni a hagyatékot, és összeállítani azokat a lemezeket, amely tükrözték Hendrix szellemét, elképzeléseit. 1995-ben alakult meg a Dagger Records, amely ugyanilyen szellemben próbálja meg felkutatni Jiminek azokat a felvételeit, amelyek még mindig újabb oldalairól mutatják be korlátlan fantáziáját. Ilyen lemez volt a Morning Symphony, rajta egy 28 perces variációval, amelyen csak Jimi és Buddy Miles dobos játszik, vagy a legújabb, a Baggy’s Rehearsal Sessions, amelyet egy New York-i stúdióban vett fel Jimi a Band Of Gypsysszel, amelyből egyetlen fekete triójának stúdióalbuma lehetett volna, ha nem vesznek idő előtt össze.

Az örökséget gondozó alapítvány, az Experience Hendrix és az MCA Records közös kiadásában jelent meg a napokban Blue Wild Angel címmel CD, bakelit és DVD-változatban Hendrix utolsó nagy koncertje, az 1970. augusztus 30-án tartott Wight-szigeti fellépése. Az utóbbi években Seattle városa is lerótta adósságát leghíresebb szülöttjével szemben: itt működik az alapítvány központja, és itt nyílt meg 2000-ben a Hendrix-múzeum, sőt, azóta már mellszobrát is leleplezték abban a középiskolában, ahonnan a 13 éves Jimit kirúgták, mert molesztálta egyik tanárnőjét. (mti, he)