Faltól falig, avagy itt a Pókember

Bár a képregények aranykora már meszsze a múlté, a rajzolt figurák mégis tovább élnek a vásznon. Szuperman, Batman, Darkman, Spawn, mind hollywoodi szuperprodukcióvá vált, akár több részben is, ám a legnagyobb sztárnak, Spidermannek eddig még nem jött el az ideje. Eddig, mert most itt van hús vér figuraként ő is, hogy „születésének“ kereken negyvenedik évfordulóján elmondja a saját történetét. A lényeg azonban az, hogy ez a történet mennyiben különbözik a hasonló korábbi gyerekmesétől.

A válasz az, hogy alig. A Pókember ugyanarra a sémára épül, mint megannyi más szuperhős: egy átlagos emberre, aki valamilyen véletlennek köszönhetően szuperhőssé tud válni, persze csak ha vészhelyzet van. Vészhelyzetben pedig mindig a veszélyben lévő ártatlanok segítségére siet, kamatoztatva rendkívüli adottságait, ha kell, akkor pedig megküzd a hasonló adottságaikat rossz célra felhasználó ellenlábasaival. Esetünkben Peter Parkernek hívják az átlagembert (Tobey Maguire), a véletlen pedig egy genetikailag manipulált pók csípése. Innentől fogva Peter bármilyen falon fel tud mászni, és ami még ennél is hasznosabb, pókhálót tud kilőni, amit lengőkötélként használ közlekedés közben, miközben segít, ahol tud. Mert Peternek megvan a motivációja: haldokló nagybátyja megígértette vele, hogy képességeit csak jóra használja, pedig Ben bácsi nem is tudott a pókcsípés következményeiről. De szükség is van a szuperhősre, mivel egy másik szuperlény is felbukkan, a gonosz Zöld Manó, aki pedig nem más, mint hősünk legjobb barátjának apja (Willem Dafoe), aki szintén véletlen lett ilyen, de ez nem mentség.

A rendező, Sam Raimi már készített filmet képregényből (Darkman) és tudhat egy-két dolgot a szuperhősökről, mivel ő rendezte a „Xena” sorozat néhány epizódját, valamint a „Herkules” egyes részeit. Ez azonban csak annyira garancia, hogy a Pókember korrekt, jól megcsinált munka, de sok újat nem ígér. Igaz, ez egy klasszikus darab, amihez nem lehet csak úgy hozzányúlni, belekontárkodni, hiszen a kék-piros ruhájú faltornász messze a legnépszerűbb a képregényhősök igen népes táborában. Raimi egyetlen dologban tért el a szokásos feldolgozásoktól: nem egy daliás, jóképű sztár csinál úgy, mintha különben teljesen átlagos emberke lenne, hanem egy valóban hétköznapi fiú, Toby Maguire (Az árvák hercege, Pokoli hétvége) bújik a szuperhős bőrébe. Maguire pedig tényleg jó és szimpatikus, bár az rejtély, hogy lesz egyik pillanatról a másikra nagyon izmos. A történetbe mindössze annyi újat csempésztek, hogy erősen kihangsúlyozzák Peter Parker személyiségfejlődését és többször is kiemelik a fiú beteljesületlen szerelmét. Persze 1962 óta többszáz füzet jelent meg, amiket mi alig ismerünk, szóval lehet, hogy ebben semmi új, de egy jó ötlet biztos, hogy a film készítőinek agyában született meg. Amikor Peter elkezdi kapizsgálni, hogy milyen képességek birtokában van és elhatározza, hogy kamatoztatja őket, akkor először még nem igazán sikerül a szuperhős image kidolgozása, és ez tényleg vicces. Persze az egész film vicces, annak van megcsinálva, csakhogy túlságosan kiszámíthatóan, mivel mindig jó magasra feldobott csapdát csapnak le.

Ettől függetlenül nincs miért szidni a Pókembert, teljesen korrekt módon felépített, pörgős akciófilm a 6 és 16 év közöttieknek. Az idősebbeknek már egy kicsit gyerekesnek tűnhet, igaz, az eredeti képregény sem a felnőtteknek készült. Mindenkinek szeretettel ajánlom! (i-t, sn)