Emlékek, simogatások, dallamok

DR. FARKAS ADRIANNA

Diáktársadalom. Külön világ volt mindig, és ma is az. A diák dolga mindig egy volt: önmaga ki- és megművelése. A diákélet mégis kettő. Egyrészt, mert kereteit, szabályait a felnőttek gondolták és gondolják ki, intézményeit ők tartják fönn. Másrészt éppen a diák az, aki a keretet kitölti kíváncsi, mindenre fogékony vagy éppen lázadó lényével. A diák érzi, hogy tagja egy titkos közösségnek, amelyhez különös módon tartoznak nagyapák és unokák, tudósok és beaténekesek, kertészek és autószerelők, akiknek egymást felismerő jelszava: „Amikor én diák voltam.” Olyan ez, mint egy régi mesében: a vándorló mesterlegény elindult szülőhelyéről, hogy más tájak mestereitől megtanulja a szakma fortélyait. Mikor befejezte szülőföldje iskoláit, tarisznyájával útra kelt külhoni egyetemek felé. Társaitól búcsúlakomán köszönt el, s az otthon maradók elkísérték őt a város határáig. Ez egymástól nem jelentett végső elválást, de egy életkortól, egy életformától bizony örökre búcsút kellett venni. – Ezekkel a szavakkal köszönthettem a nap háziasszonyaként a Komáromi Magyar Gimnázium Öregdiákjainak és Tanárainak Baráti Köre és a Selye János Gimnázium igazgatósága szervezésében megrendezett 9. nagytalálkozót. A megnyitó üdvözlést követően a Selye János Gimnázium diákjainak és a Stirber Lajos tanár úr, karnagy által vezetett Gaudium vegyes karnak a műsorát tekintették meg a jelenlévők. Dr. Viola Pálnak, a Baráti Kör elnökének és Andruskó Imre igazgató úrnak köszönő szavai után Hardi Gábor Titusz atya, a pannonhalmi bencés gimnázium és szakképző iskola főigazgatója üdvözölte az ünnepelteket.

Az ökumenikus áldást követően a találkozó ünnepi aktusa következett: a Gránit- (70 éve érettségizők), Vas- (65 éve érettségizők), Gyémánt- (60 éve érettségizők) és az Aranymatúra (50 éve érettségizők) okleveleinek átadása. Az átadók dr. Viola Pál, Hardi Gábor Titusz atya, dr. Bastrnák Tibor, Oláhné Domonkos Ilona és Andruskó Imre voltak. Az egyes évfolyamok képviseletében elhangzott az oklevelesek „üzenete” is.

S hogy a bevezetőben elhangzott mesének a vége is meglegyen: bizony a mesebeli mesterlegény elköszönt diáktársaitól, s útra kelt. De valami megmaradt benne a diákélet mozzanataiból: emlékek, simogatások, dallamok.

Kívánom, hogy ezen a felemelő ünnepen összegyűlt „öregdiákok” őrizzék meg továbbra is emlékeiket, amelyek ehhez az intézményhez kötik őket. Legyen az akár egyetlen szó, ami megnevettet, ha felidézik, erőt ad, ha megpróbáltatások előtt állnak, s könnyeket csal a szemükbe, ha arra gondolnak: „Istenem, milyen rég is volt!”