Dzsingisz kán városa

Katedrálishoz hasonlító palota, kikövezett utcák, a legkülönbözőbb kultúrákhoz és fajokhoz tartozó emberek: ez volt Karakorum, a legendás mongol uralkodó, Dzsingisz kán fővárosa, amelyet a XIII. században alapított. Ide jött el hozzá Marco Polo, idejöttek a pápák, királyok, császárok küldöttei.

A mitikus város épületeit lassacskán feltárja a Karakorum-expedíció, amely a Mongol Tudományos Akadémia, a bonni egyetem és a német régészeti intézet munkatársaiból áll. A vállalkozás kb. egy évvel ezelőtt indult a mai fővárostól, Ulan-Batortól 360 km-re nyugatra található helyszínen. A németeket régi kapcsolat fűzi Karakorumhoz. A városról fennmaradt legrégibb leírás Wilhelm von Rubruktól származik, aki IV. Ince pápa és XI. Lajos követeként 1254-ben látogatott oda. Az ő útinaplója szolgált Schliemann-nak kutatási alapul.

A város napvilágra hozott részei arról tanúskodnak, hogy Dzsingisz kán és utódai, Ödödej és Kublaj kán nyitott, széles látókörű emberek voltak. Dzsingisz magáévá tette azt a régi kínai közmondást, mely szerint „lóhátról meg lehet hódítani egy birodalmat, de az irányításhoz le is kell szállni róla“. Ezért 1220-ban megparancsolta, hogy építsék fel az első mongol várost. A nomád, sátrakban élő mongolok azonban nem értettek az építészethez, így bevonták a Kínából és Európából bevándoroltakat. Az építtetést Dzsingisz fia, Ögödej kán fejezte be 1235-ben.

A régészek révén mára annyi kiderült, hogy a várost falakkal osztották különböző zónákra, a házakat kínai téglákból emelték és a padlófűtés működött bennük. Az utcák kövezettek voltak. Találtak rengeteg idegen pénzt, edényeket, bútorokat. A stílusok sokfélesége arról árulkodik, hogy a városban sokféle kultúrájú nép élt együtt. A régészek dokumentálni tudják oroszok, németek, franciák, magyarok, perzsák, kínaiak, örmények, grúzok nyomait. Von Rubruk naplójában feljegyezte, hogy Dzsingisz kán és utódai a vallásokkal szemben igen toleránsak voltak. Karakorumban 12 buddhista templom volt - egynek már megtalálták a maradványait - két mecset és a város külső részében egy keresztény templom. A kánoknak „bankjaik“ voltak, ahová a lakosság elhelyezte 1800 grammos rudakba öntött aranyát. Az egyik legérdekesebb feltárt épület a Tízezer béke palotája. A kán itt fogadta a követeket, kérelmezőket, amikor a városban tartózkodott. Rubruk úgy írja le, mint egy templomot, “egy fő és két oldalhajóval, amelyeket két sor oszlop választ el egymástól.”

„A mi felfedezéseink szerint a palotának 64 oszlopa volt, padlózata üveges kerámiából készült, a falak 35 méter hosszúak voltak, és embermagasságig téglából raktál őket. Erre az alapra helyezték a favázat, amelyet értékes szövetekkel béleltek ki.“ Mindeddig azonban nem találták meg azt, ami valószínűleg a legnagyobb szenzációnak számítana: a legendás ezüst fát, amelyet a kán számára készített Guillaume Bouchar francia ötvös, hadifogoly. Von Rubruk naplója alapján tud az utókor arról, hogy a szobor a nagy trónteremben volt elhelyezve, és a törzsébe elrejtőzött szolgák az ágakról mézet, tejet, rizslikőrt, és bort csurgattak alá a vendégek elkápráztatására.

A városnak rövid élete volt. 1260-ban, csupán 40 évvel alapítása után Kublaj kán, Dzsingisz unokája Pekingbe tette át székhelyét, és Karakorum hanyatlásnak indult. 1371-ben pedig, amikor a kínaiak legyőzték a mongolokat, a várost a földdel tették egyenlővé. (gluck)