Diákként Mauritius szigetén

Tolnay Ádám, esetleg az általa létrehozott alapítvány, a Learning Enterprises (LE) neve néhány olvasónk számára ismerős lehet. Ez a szervezet az, amely Andruskó Imrének, a Komáromi Polgári Klub elnökének segítségével a szlovákiai magyar falvakban élő fiataloknak és gyermekeknek nyaranta biztosítja a világnyelvek megismerésének lehetőségét az „Angolul tanuló falvak” nevű program keretén belül. Ez a nyelvtanfolyam csupán része az alapítvány által szervezett, általában a hátrányos helyzetben lévő emberek életének megszínesítésére létrehozott programsorozatnak. Tavaly és idén nyáron örömmel vállaltam szerepet és igyekeztem segítséget nyújtani a program lebonyolításában, így megkaptam annak a lehetőségét, hogy a LE más projektjeibe is bepillantást nyerjek.

A LE „leányvállalata” a LEM (Learning Enterprises Mauritius) minden évben kétszer (nyáron és télen) rendezi meg a „Használjuk az internetet!” programot. E program fő célja az internetes hozzáférhetőséget és az informatikai alapinformációk megszerzésének lehetőségét biztosítani olyan gyermekeknek, akiknek igencsak korlátozott lehetőségeik miatt nem volt módjuk megismerkedni a számítógépekkel.

Idén nyáron tehát Mauritius szigetére utaztam annak reményében, hogy a programban vállalt szerepem lehetőséget biztosíthat értékes kapcsolatok kialakítására és a csodálatos sziget megismerésében. Két magyar egyetemista fiú és egy brit lánnyal, ill. a Mauritiuson élő helyi résztvevőkkel vállvetve vágtunk neki az idei program lebonyolításának. Nagy szerepet játszott a megrendezésben a mauritiuszi Le Bocage középiskola, amely vállalta a segítséget azáltal, hogy termet és számítógépeket biztosított a kéthetes kurzus folyamán. A LEM idén először vette fel a kapcsolatot az árvaházzal, de az első pillanatoktól kezdve érezhető volt, hogy az együttműködésnek hatalmas sikere lesz. Az együtt töltött két hét folyamán rájöhettem, hogy a szerencsétlen sorsú gyermekeknek mennyire szükségük van a szeretetre és az odafigyelésre. Igyekeztem a tanítás területén még javítást igénylő képességeimet olyan módon kompenzálni, hogy a lehető legnagyobb megértéssel és bizalommal közeledtem feléjük, és amit a reakcióikból éreztem, ez a hozzáállás volt a legfontosabb a jó kapcsolatok kialakítására. 20 kislány és kisfiú (életkoruk 9-12 terjedt) vehetett részt a napi foglalkozásokban, két héten keresztül. A napok során igyekeztünk megismertetni velük azokat az informatikai lehetőségeket, amelyek életüket könnyebbé tehetik. A szövegszerkesztő és rajzolóprogram ismertetése után az internet „rejtelmeibe” vezethettük be őket. A program talán legfontosabb részének a kézzel fogható eredményt tekintettük, így minden nap nyomtatásban hazavihették napi munkájuk gyümölcsét. A végső cél pedig egy „magazin” létrehozása volt, amely tartalmazta mindaddig megismert információik lenyomatát, azaz az első napok nehezen összehozott névjegykártyái mellett megtalálható volt benne az utolsó napokban az internetről megszerzett hatalmas információmennyiség is. Munkájuk végeredményét az utolsó napon megszervezett partin társaiknak is bemutathatták.

A mi munkánk azonban nem csak abból állt, hogy az órák során foglalkozzunk a gyermekekkel. A reggel kilenctől délután háromig tartó foglalkozások során a szünetekben is együtt voltunk, itt adódott igazán lehetőségünk megismerni őket. Az első napi nyelvi nehézségek feloldódtak, amikor érezték, hogy segíteni akarunk. Sosem értettem meg jobban a tanítói munka szükségességét. Persze Mauritiusról nem írhat riportot senki, aki kihagyná a valóban csodálatos sziget lakóinak és természetrajzának jellemzését írásából. Rám is elemi erővel hatott az Indiai-óceán csodálatos tengerpartja, a hatalmas cukornádtelepek magasztossága és a barátságos emberek vendégszeretete. Azonban volt lehetőségem megismerni a sziget azon oldalát is, amely nem feltétlenül kacsint vissza a nívós utazási prospektusok címlapjairól. Mauritius ugyanis nem egy összefüggő tengerpart (maximum azon idősödő nyugati turistáknak, akik nem vágynak behatóbban megismerkedni a szigettel). Nagyon nehéz magabiztos egzisztenciát kialakítani a lakóknak olyan országban, amely ennyire függ az idelátogató utazóktól. És ugyan egyre inkább népszerű a sziget a turisztikai szempontból, a nagyobb városok szegényebb részeinek tehetetlensége dühöt és elkeseredettséget váltottak ki belőlem, főképp miután az ötcsillagos hotelt is láttam a tengerparton, ahol maximum a pincér volt színesbőrű. Többen kiáltották ki Mauritiust a tolerancia szigetének, amely néhány jellemző szemszögből mindenképp igaz (a vallási megbékélés követendő példaként szolgálhatna a világ többi országában is, nem beszélve az ország nemzeti lobogójáról, amely egymagában hirdeti a vallási felekezetek megbékélését), azonban mégsem felel meg teljesen az utazásom előtt – csupán újságcikkekre hagyatkozva – kialakított képnek. Ezt a fajta csalódást csak a csodálatos emlékek tudták feledtetni: az Indiai-óceán látványa, a híres Pamplemousses-i botani-kuskert egzotikus fái és a teknősök, a minket szállásoló magyar család vendégszeretete, a költőien kaotikus főváros: Port Louis, a hindu esküvői ceremónia és a többnapos muzulmán lakodalom mind-mind olyan élményekkel gazdagítottak, amely miatt csak azt tudom mindenkinek tanácsolni, amint lehetősége van, utazzon el erre a csodálatos helyre, mert életre szóló tapasztalatokkal gazdagodhat.