Csak egy álom volt, mégsem tudom elfelejteni

Nem akart úgy aludni és, álmodni, mint az előző éjjel, nem akart rémes álmok szereplője lenni. Ezzel az elhatározással feküdt le, de amint elaludt, már nem tudott parancsolni magának. Nemsokára kezdődött az álorr. Homályosan, mintha távoli ködből közeledett volna kísértetiesen, egyre tisztábban látszott, kezdte felismerni a saját szobájának körvonalait, ahol legnagyobb meglepetésére saját magát látta a saját ágyában aludni, de ugyanakkor ő maga ott állt az ágy mellett és nézte alvó önmagát. Fel akarta ébreszteni, de nem bírta kinyújtani maga felé a kezét, hogy felrázza ebből a lehetetlen helyzetből. Az egész házból a legkülönbözőbb tárgyakat összehordta, rázta, csörgette őket, hogy minél nagyobb lármát csináljon, de a zenebonára az alvó test nem reagált. Ahogy rálépett egy kerek tárgyra, elvesztette az egyensúlyát, nekiesett a falnak és átesett rajta! Kívül találta magát, és már nem volt kedve viszszamenni. Elindult, ő sem tudta, hogy hová, csak úgy ment az orra után. Megzavarodva támolygott a városban, látott élő embereket, és már fel sem tűnt neki, hogy senki nem vesz tudomást róla. Haladt, átment mindenútjába eső dolgon, legyen az élők vagy élettelen. Eszébe jutott, hogy már régen meg akarta látogatni barátnőjét. Már azóta nem látta, amióta elkezdődtek azok a szörnyű látomások. Nem akarta, hogy aggódjon miatta. Most arra vette az irányt, amerre a lány lakott. A megszokott nyílegyenes úton gyalogolt be az épületbe. Bejutott. Nézte az alvó lányt, látta szoborszerű, de annál sokkal élőbb arcát, ahogy álmában jót mosolyog. Ezen a csodálatos képen ő maga is akaratlanul elmosolyodott. Hirtelen eltűnt az arcokról a mosoly.

Az alvó elkezdett reszketni, lélegzete szaggatottá vált, forgolódott, majd egy éles csattanás hallatszott és a lány is ott állt ugyanolyan alakban, mint ő. Szólni akartak egymáshoz, de nem jött ki hang egyikőjük torkán sem. Rájöttek, hogy hallják egymás gondolatait, így könnyebben megértették egymást. Nem tudtak mit csinálni, de egyet tudtak mind a ketten: valahogy vissza kell térniük a valóságos életbe.

Most már ketten mentek kéz a kézben, útjuk a temető mellett haladt. A sírokból alakokat láttak kiemelkedni. Az alakok áttetszők voltak. Eddig fel sem tűnt nekik, hogy hasonlóképpen ők is áttetszők. A sírokból kikelők gondolatai elragadtatottan kiáltottak fel: „Friss hús!“ Tucatnyian áthaladtak a kerítésen, mire a páros futni kezdett. Az ordító gondolatú csorda vad őrülettel vette magát utánuk. Mindegyikük tudta, hogy bár az élőket képtelen megérinteni, a hozzájuk hasonló lényeket akár meg is ehetik. Légiesen haladtak áldozataik után akik minden lyukba bebújtak, azonban a csorda rövid idő alatt megtalálta őket. Futottak, maguk sem tudták, hová, el, csak el minél messzebb a szörnyetegek elől. Zihálva bújtak új menedékekbe, közben érezték ellenségeik közelségét. Ekkor a messzi távolban megláttak valamit, ami még nagyobb félelmet ébresztett bennük. Egy olyan átlátszó kastély emelkedett egy üres téren, amilyenek ők voltak. Ekkor viszont már minden oldalról körbevette őket a vad csoport. Csak egy menekvés maradt: be a kastélyba. Pánikszerűen menekültek neki a falnak. Nem tudtak áthatolni rajta. Megfordultak, hátukat neki vetették, lélegzetvisszafojtva álltak szembe üldözőikkel. Azok ugyanolyan fáradtak voltak, mint ők. Vicsorgó szájaikból sárgás színű pára lövellt, egyre közeledtek.

A két áldozat megpróbálta még egyszer egy végső kiáltással széttépni az álmot, megszabadulni a holtak lelkeitől. Végül a lány sikoltott egyet és eltűnt. A fiú tudta, hogy megmenekült, mert felébredt.

Az egyik üldöző kitátotta száját olyan hatalmasra, hogy az már hihetetlen volt. Megindult felé, mint a villám, de ebben a pillanatban az áldozata felemelkedett előle a levegőbe. Valaki felrántotta. Egy szintén átlátszó alak ragadta meg és húzta fel, de rá kellett jönnie, hogy ha lehet, még rosszabb helyzetbe került. Most már fogva volt. Fogvatartója fogai lassan közeledtek hozzá, hiába püfölte az idétlen vigyorra húzódó szájat. És amikor a hegyes fogak már csak centiméterekre voltak tőle, egy kétségbeesett kiáltás szakadt ki belőle, egy pillanat alatt szétfolyt előtte a képminden sötét lett. Kellett egy rövid idő hozzá, hogy rájöjjön, ébren van, verejtékben úszott, reszketett még mindig az előbbi képek hatásától, amikor megnézte az órát: hajnali 5 óra volt. Gyorsan felöltözött, elindult a barátnőhöz.

Ahogy elhaladt a temető mellett, végigborzongott. Belenézett a távoli kövek között terjengő párába. Túlfeszített képzelete játszott vele. A köd alakot öltött, egy hangot hallott: „Ne hidd el az álmodat!“ Ahogy újra odanézett, már csak a ködöt látta. Tíz méter múlva találkozott a lánynyal, aki meg hozzá tartott, egyszerre mondták ki megkönnyebbülten: „Csak egy álom volt.“