Anyu, nem akarok iskolába menni!

Az iskolások 5-10 százaléka számára időről időre problémát jelent a rendszeres iskolalátogatás, a gyerekek 1%-a viszont betegesen fél az iskolától, úgynevezett iskolafóbiában szenved. Ők azok, akik minden reggel hisztiznek vagy hirtelen rosszul érzik magukat, amikor iskolába kellene indulniuk.

Ebben a hónapban kisiskolások százezrei tértek vissza az iskolapadba. Sokuk már alig várta, hogy viszontlássa társait, és új kihívásokkal nézzen szembe. Mások azonban nem szívesen mondtak le az otthoni élet kényelméről és érzelmi biztonságáról, hogy az iskolában azután lépten nyomon azzal szembesüljenek, hogy nem a megfelelő könyvet hozták magukkal, vagy nem jól válaszoltak a tanár kérdésére. A kapuban anyjukba csimpaszkodnak, sírnak, könyörögnek, hogy ne hagyják őket ott. Az osztályban félénkek, visszahúzódóak, boldogtalanok, a szünetekben igyekeznek a tanító néni mellett maradni. Az iskolakezdéstől való szorongás egyes gyerekekben annyira erős, hogy egyáltalán nem is hajlandóak bemenni: fejfájásra, rosszullétre, hasmenésre panaszkodnak. Ezek a panaszok azonban megszűnnek, mihelyt a szülő beleegyezik, hogy a gyerek otthon maradhasson. Másnap reggel azután minden kezdődik elölről. Az iskolafóbia jeleit nemcsak a szülő tapasztalja reggel, a tanárok számára is számos jel utal rá: sírás, csendes visszahúzódás, a felnőttek közelségének keresése. (Az ilyen gyerekek gyakran az egész szünetet a tanári szobában töltik). A betegség látszólag minden előzmény nélkül kitörhet, mégis gyakrabban alakul ki hosszabb iskolai szünetek, betegen otthon töltött időszak után, vagy akkor, ha a család életében változás történik: valaki meghal, a szülők válnak, költözés miatt új iskolába kell menni. Az iskolafóbiát mindenképpen meg kell különböztetnünk a csavargástól, amikor a gyerek szülei tudta nélkül nem tartózkodik az iskolában, hanem máshol múlatja az időt. Az ilyen gyerekek inkább az antiszociális, kriminális fejlődés irányába indultak el; nem az iskola félelmetes számukra, hanem más elfoglaltságok sokkal csábítóbbak. Ha azonban egy iskolafóbiás gyereknek napközben otthon tartózkodnak a szülei, ő sem mer hazamenni, az iskola idő leteltéig inkább házon kívül bújik el valahol. A statisztikai adatok alapján a csavargás a fiúk között gyakoribb, míg iskolafóbiától lányok és fiúk azonos arányban szenvednek. Főleg az iskola első éveiben gyakori, de időnként már óvodásoknál is tapasztaljuk. A felmérések szerint az előfordulás nincs összefüggésben a család anyagi, kulturális vagy társadalmi helyzetével. Gyakoribb viszont ott, ahol idősek a szülők; vagy ahol az anya agorafóbiás, és maga sem szívesen hagyja el a lakást. A közhiedelemmel ellentétben egyke gyerekeknél nem gyakoribb, mint azoknál, akiknek van testvérük.

Ha közelebbről megvizsgáljuk a jelenséget, azt találjuk, hogy az egyes esetek hátterében más és más ok lehet. Óvodásoknál és az elsős-másodikos kisiskolásoknál az ok rendszerint szeparációs szorongás, vagyis az anyától és a családtól való elválás miatti aggodalom. Ezekben az esetekben a gyermek valójában nem az intézményben tartózkodás ellen tiltakozik, hanem az anya távolléte ellen. Ezeket a gyerekeket az a nyomasztó fantázia gyötri, hogy szüleiket valami nagy baj érheti, amíg nincsenek együtt, pl. elrabolják őket vagy autóbalesetet szenvednek. Úgy érzik, a szülők csak addig vannak biztonságban, amíg folyamatosan szem előtt vannak. Emiatt nem is szívesen maradnak egyedül a szobájukban, nagyon aggodalmaskodók, különösen saját vagy szüleik betegségeivel, sérüléseivel kapcsolatban. Ahelyett, hogy a többi gyerekkel játszanának, a felnőttek után koslatnak a házban. Nehezen alszanak el, sokáig kell őket altatni, gyakran vannak rémálmaik. Túlzott mértékű, irreális félelmeik is lehetnek, pl. bizonyos állatoktól, szörnyektől, betörőktől. A 10 éves kor után jelentkező iskolafóbiák esetében a kiváltó ok rendszerint már nem a szeparációs szorongás, hanem a kortársaktól, a kudarctól, a megaláztatástól vagy a nevetségessé válástól való félelem. Ezek a gyerekek, kételkednek saját képességeikben, félnek a megmérettetéstől, rettegnek attól, hogy mások előtt meg kell szólalniuk. Sajnos a gyermek félelme gyakran nem alaptalan: minden iskolában vannak rettegett tanárok, akiktől félni kell, mert megalázzák és nevetségessé teszik a gyerekeket. A legtöbb tanár persze nem ilyen, de ez sajnos nem mindig elég. Lehetnek rossz osztályközösségek vagy agresszív társak, akik pokollá teszik a gyengébb, félénkebb gyerekek iskolai életét. Mivel az iskolából huzamosabb ideig kimaradni nagyon nehéz, az iskolafóbiás gyerek minden tiltakozása ellenére elég hosszú ideig kényszerülhet arra, hogy naponta szembenézzen azokkal a helyzetekkel, amelyektől retteg. Ilyenkor pánikreakciók, szorongásrohamok léphetnek fel, melyeket a serdülők már inkább agresszív kitörésnek álcáznak. Emiatt ezeket a gyerekeket a pedagógusok rendszerint félreismerik, és a valóságtól gyökeresen eltérő jellemzéssel küldik őket pszichológushoz.

Az iskolafóbia gyógyításában nemcsak a szülők és a szakemberek, de a tanárok szerepe is nagyon fontos: a sikeres kezeléshez a család, az iskola és a pszichológus együttes munkája szükséges. A legfőbb cél az, hogy a gyerek minél hamarabb újra bemenjen az iskolába. Ha ez sikerül, a szorongás valamelyest máris enyhül. A szülőket persze nem mindig könnyű rávenni arra, hogy az iskolába járást ismét erőltessék; félnek a reggeli jelenetektől, az iskolát hibáztatják, hogy nem elég megértő, esetleg úgy érzik, a gyerek még túl beteg, az elválás kárt tesz benne. Azokban az esetekben, amikor a fóbia oka valójában a társaktól és a megaláztatástól való félelem, mindig át kell gondolni, hogy a gyerek a megfelelő osztályban, a megfelelő tanároktól tanul-e. Néha egy iskolaváltás, környezetváltozás is meghozza a kívánt javulást. Ha ez nem lehetséges vagy nem bizonyul elégségesnek, érdemes pszichológus szakemberhez fordulni. (sn, s, he)