A sikerszéria folytatódik

Első hallásra meglepő, de a magyarázat tudatában már kevésbé, hogy az amerikai dzsesszénekesnő adta el eddig az új évezredben a második legtöbb nagylemezt Eminem után. Jobban belegondolva ez kizárólag azért lehet meglepő, mivel nem tartozik a kimagasló tehetségek közé, bár kétségkívül kellemes hanggal rendelkezik. Népszerűségének titka, hogy ügyesen lavíroz az egyes stílusok között. Azt is elmondhatja magáról, hogy zenei divatdiktátor lett: sikerei hatására követők tucatjai indultak el a pályán, többek közt a grúz származású Katie Melua vagy a brit Corinne Bailey Rae.

A karrier kezdete

Norah Jones 1979. március 30-án született New Yorkban. Az első szárnypróbálgatásai után 2000-ben saját zenekart verbuvált elismert dzsesszzenészekkel: Jesse Harris gitárossal, Lee Alexander basszusgitárossal és Dan Rieser dobossal. Rögzítettek néhány felvételt, amelyek hallatán a nagyhírű Blue Note nevű dzsesszkiadó szerződést ajánlott az énekesnőnek. A társai máig vele zenélnek.

Irány az élvonal

2002 februárjában jelent meg Norah első korongja, a dzsesszt poppal, folkkal és countryval ötvöző Come Away With Me című. Az Egyesült Államokban több mint tízmilliót értékesítettek belőle, világszerte további tízmilliót. Az énekesnő a 2003-as Grammy Awardsról öt díjat hozott el, köztük az év albumának járó elismerést. Második nagylemeze Feels Like Home címmel 2004 februárjában került a boltokba. Ebből hazájában négymillió fogyott, a nagyvilágban további hétmillió. Mindkét albuma a mai napig kelendő, a harmadik korong kiadása kapcsán sok helyen ismét az eladási listák középmezőnyében szerepelnek.

A harmadik mérföldkő

Az énekesnő a szabadidő zenekarával, a The Little Williesszel tett kis kirándulás után visszatért a szólópályára. A Not Too Late című harmadik szólólemeze január végén jelent meg, s ahogy az várható volt, számunkra mindhárom fontos zenepiacon: az USA-ban, Nagy-Britanniában és Németországban is az eladási összesítés csúcsán debütált. Norah az albumon ugyanazt a finom, mégis gazdagon meghangszerelt, dzsesszes, folkos, countrys popzenét játssza, amit megszokhattunk tőle. Felhagyott az átdolgozásokkal, saját dalokkal töltötte meg, és ez az első lemeze, amelyen mindegyik felvételben legalább társszerző is. (Korábban is írt dalokat, ám az előző két albumánál a munka oroszlánrészét profikra bízta.) Ezúttal nem az előző korongjait jegyző Arif Mardin producerrel dolgozott együtt, hanem barátjával és basszusgitárosával, Lee Alexanderrel vette fel egy házi stúdióban. Ettől a korábbi steril stúdióhangzáshoz képest nyersebb, komorabb lett. A szövegvilága is igényesebb: például a Wish I Could a háborúban elvesztett barátról szól, a My Dear Country pedig egyenesen rémálomnak nevezi napjaink Amerikáját.