A diszlexia még mindig rejtély

A diszlexia kifejezést ma már valószínűleg minden iskolás gyereket nevelő szülő ismeri, különösen azok, akiknek csemetéje tanulási problémákkal küzd. Létezik ilyen szűrővizsgálat, van speciális iskola, önálló tudomány terület a diszlexia kutatása és korrigálása. Ugyanakkor ma sem tudjuk pontosan, hogy miből áll maga az elváltozás, mi működik rosszul annál a gyereknél, akit diszlexiásnak minősítettek.

Ha a gyerek:

gyengén olvas, rossz a helyesírása és rendezetlen, hibás az írása;

visszatérően összetéveszti a jobb- és a baloldalt;

az olvasottakat nem tudja felidézni, gyenge az emlékezete;

csak nehezen képes helyes sorrendbe rakni képeket, eseményeket;

ugyanakkor átlagos vagy átlag feletti intelligenciával rendelkezik, akkor valószínűleg diszlexiás.

A diszlexia információ feldolgozási probléma, ami az agyban keletkezik, de azt ma még csak találgatják a kutatók, hogy miért. Az egyik elmélet szerint a kisgyerekkori mozgásfejlődés zavara váltja ki. Ha kimarad a négykézláb csúszás-mászás és túl korán járni kezd a gyerek, ez állítólag kedvez a diszlexia kialakulásának. Más elméletek szerint mindenféle tanulási zavar kultúrafüggő. Ha nem kényszerítenénk gyermekeinket arra, hogy tíz éves korukra viszonylag magas szinten tudjanak írni, olvasni és számolni, akkor a lassabban fejlődők észrevétlenül behozhatnák hátrányaikat. A diszlexia és általában a tanulási problémák további lehetséges magyarázata, hogy a két agyfélteke együttműködésében zavar támadt. Akkor gondolkodunk a leghatékonyabban, hogy a jobb és a bal agyfélteke összhangban működik és mindig azt a részt használjuk, ami a legcélszerűbb az adott feladat megoldásában. A jobb agyfélteke a globális, egyidejű, vizuális információ feldolgozás helyszíne, a bal agyfélteke pedig az egymás utáni, lépésről-lépésre történő információ feldolgozásé. Ha valakinek a jobb agyféltekéje az „uralkodó”, akkor lehet belőle kiemelkedő alkotó, ugyanakkor nagyon nehezen tanul meg helyesen írni, és esetleg megbízhatatlan a memóriája. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden diszlexiás mellesleg zseni is, pusztán azt jelzi, hogy akiknek ilyen információ feldolgozási problémáik vannak, azoknak nem általában az értelmi képességeikkel van baj.

Minden gyerek joga, hogy az adottságainak megfelelő képzésben részesüljön, ezért az oktatást úgy kellene átalakítani, hogy a többségtől eltérő, de mind nagyobb számban jelentkező diszlexiások se kerüljenek indokolatlan hátrányba. A szakemberek egy része egyébként azon a véleményen van, hogy a diszlexia nem is önálló „kórkép”, hanem a mind nagyobb számban jelentkező tanulási problémák egyik típusa. Ma már átlagosan minden negyedik iskolás gyereknél tapasztalható jelentősebb tanulási probléma. A diszlexia korábban már felsorolt tünetei mellett például ide sorolható, ha a gyerek nem tud bánni a különböző vizuális jelekkel, szimbólumokkal, csak nagy nehézségek árán tud fogalmazást írni akár a legegyszerűbb témáról is. Szépen olvas, de az olvasott szöveg azonnal „kiesik” az emlékezetéből, feltűnően hosszú idő alatt tanulja meg az egyszer-egyet, és az osztást. A mai iskolás gyerekek már csak fele annyit mozognak, mint az előző nemzedék tagjai. Különösen lecsökkent a szabadban, friss levegőn, mozgásos játékkal töltött idő. A tv és komputeres játékok valószínűleg túlságosan egyoldalúan hatnak az érzékszerveikre, és ez a mozgáshiánnyal együtt felelős azért, hogy nem eléggé fejlett a finom mozgások koordinációja, és a két agyfélteke együttműködése. Az utóbbi években mind több az úgynevezett részképesség-zavar, ami azt jelenti, hogy a gyereknek csak egy vagy egyes tárgyaknál van – ott viszont súlyos – problémája. Ennek a következő lehet a magyarázata:

az egyes tantárgyak a felső tagozatban szinte teljesen függetlenek egymástól. Ha a gyerek egyszer elveszíti a fonalat, az erőltetett tanmenet következtében nagyon kevés az esélye, hogy újra követni tudja a tanultak logikáját, ez pedig óhatatlanul oda vezet, hogy „leírja” a maga számára az egész tantárgyat;

a tananyag teljesítése indokolatlan elsőbbséget élvez azzal szemben, hogy a gyerekek többsége vajon érti-e, tudja-e követni a tananyagot. Bár a pedagógusok ma már meglehetősen nagy önállósággal rendelkeznek abban, hogy mit és milyen ütemben tanítanak, csak nagyon ritkán fordul elő, hogy a tanulók nehézségeit látva akár menet közben csökkentenék az új információk mennyiségét;

az oktatási rendszerből szinte teljesen hiányzik a lemaradók szervezett, módszertanilag megalapozott felzárkóztatása. Az úgynevezett korrepetálások amolyan senki földje az iskolákban, ezek eredményességét senki nem kéri számon sem a pedagóguson, sem a gyereken. (he, t)