A diákok véleménye a tandíjról

2. Mit gondolsz, a tandíj bevezetése javítja-e majd a szlovákiai egyetemeken folyó oktatás minőségét?

Nagy András, a Diákhálózat elnöke:

1 A tandíj bevezetésével egyetértek, de csak abban az esetben, ha ez komplett reform része lesz. Ha a tandíj bevezetése mellet nem erősítik meg a szociális és tanulmányi ösztöndíjak rendszerét, csorba esik az elven, hogy mindenkinek egyenlő joga legyen a tanuláshoz. A tandíjnak csak abban az esetben van értelme, ha valóban az oktatási intézményhez, vagy a diákhoz jut vissza a támogatás, s nem az államkincstár feneketlen kútjában tűnik el.

2. Csak abban az esetben, ha a pénz komolyan oda folyik vissza.

Lacza Gergely:

1. Mivel én már lediplomáztam, így őszintén szólva különösebben nem foglalkoztam a kérdéssel, amely véleményem szerint sokkal bonyolultabb, mint amilyennek első látásra tetszik. Amíg az ösztöndíjrendszer nincs tisztességesen, megbízhatóan kidolgozva, és nem tudjuk, működőképes-e, nem tartom helyesnek még a részleges tandíj bevezetését sem. S mondom ezt annak ellenére, hogy tudom, az államháztartás egyre kevésbé bírja el pl. a felsőoktatás ingyenes voltát. Az állam legalább részben szeretne kivonulni az iskolaügy szférájából, de szerintem ma még ezt nem teheti meg. Legyünk inkább máshol szegényebbek, de a társadalmi igazságosságnak a tudás (ami a leendő érvényesülés szempontjából egyre fontosabb aspektus) megszerzésére vonatkozóan mindenképpen működnie kellene. Ha már annyira racionálisak akarunk lenni, hogy mindenképpen a tandíj mellett kardoskodunk, legyünk racionálisak abban a tekintetben is, hogy beismerjük, a szegény ember (s ebből kicsiny hazánkban még mindig igen sok van, sőt, a többség az) még egy viszonylag tisztességes ösztöndíjrendszer mellett sem biztos, hogy tudja vállalni tehetséges, jobb sorsra érdemes gyermeke taníttatását. Persze biztosan akadnak olyanok is, akik valahogy megoldják a dolgot, de ezek inkább kivételek lesznek. Az adófizető polgár – legyen bár szegény vagy gazdag – gyermeke tanuljon továbbra is ingyen.

2. Mai világunkban a tandíj bevezetése nem fogja nagy mértékben javítani a szlovákiai egyetemek oktatásának a minőségét, hiszen nem garantált, hogy a tandíjakból származó anyagiakat az oktatók bérére, az egyetem felszereltségére, a tanulni vágyó diákok igényeinek lehetőség szerinti maximális kielégítésére, vagy más olyan dologra fordítják majd, amely az oktatás színvonalát emeli, hanem – s erre tájainkon rengeteg példa van – olyanokra, amelyek a színvonal szempontjából indiferensek, s a pénzek (legyen elköltésük bármennyire szabályozva), mint egy feneketlen zsákban, eltűnnek. Egyébként el lehetne gondolkozni egy olyan megoldáson is, hogy pl. a félévente, vagy havonta befizetett tandíjjal az iskola vagy az állam egy egyetemi hallgató esetében öt esztendeig rendelkezhetne, s a befizetett összeget bizonyos „játékszabályok“ betartása mellett az iskola sikeres befejezésekor visszaadná a hallgatónak, sőt, kitűnő eredmény elérésekor még meg is toldhatná ezt az összeget. Gondoljuk csak el, milyen segítség lenne ez egy pályakezdő, szegény ifjú számára. Természetesen az évismétlés tandíja nem járna vissza a diáknak, a be nem fejezett tanulmányok pedig az egész összeg elvesztését jelentenék. Mindez kétségtelenül ösztönző lenne, s úgy gondolom, mindenképpen növelné az oktatás színvonalát, hiszen a diákok igyekeznének tanulni, s ez az oktatók munkájának a minőségén is mindenképpen javítana.

Pénzes Tímea:

1. Nem értek egyet a részleges tandíjjal, és semmiféle tandíjjal sem. Az állami egyetemeknek állami támogatásból kellene működniük. A tandíj a szegényebb családok gyerekeinek egyetemre jutását nehezíti meg, a jómódúbbak csemetéi pedig így is, úgy is bejutnak a mellékajtókon, ismerettségek, lefizetés által. Tájainkon, Közép-Európában is már megszaporodott a magánegyetemek száma: ott tárt karokkal várják a pénzes gyerkőcöket. A jól szituált családok porontyaikat úgyis szívesebben taníttatják minél „külföldibb” országban, itthon maradni nem menő. A hazai tandíj bevezetése őket sújtaná a legkevésbé. Egy Nike cipővel kevesebb lesz a gyerekének, vagy később kap saját kocsit. Talán, nagyobb probléma nem adódhat.

Előnyös megoldásnak látnám azt is, ha a magánszféra is támogatná az oktatásügyet. A magánvállalkozók, menedzserek zsebében, bankszámláján sok köteg bankó megfordul. Sok egyetemet végzett pedig a magánszférában helyezkedik el. Az állammal együtt finanszírozhatnák az oktatásügyet, illetve meghatározhatnák, mely egyetemek mely karát kívánják támogatni, vagy akár saját magánegyetemet alapíthatnának (mint említettem, sokan meg is teszik). Két forrásból több támogatás lenne az oktatásügyre. Persze közös lónak túrós a háta…

Van persze más megoldás is: Magyarországon állami egyetemeken is két kategória létezik: állami és önköltséges. Az olajmágnások sarjainak még mindig kifizetődőbb közép-kelet-európai egyetemeken tanulniuk, mint odahaza. Amit sajnálok, az az a tény, hogy a határon túli magyarok is ilyen kategóriába esnek. Az én időmben a NEI-ben (Nemzetközi Előkészítő Intézet) Budapesten a nulladik, előkészítő évfolyamban történt meg az határon túli érettségizettek „átképezése”, ami annyit jelentett, hogy azt követően öt évig ösztöndíjra volt jogosult a diákember, ha felvételt nyert magyarorszgági felsőoktatatási intézménybe. Sokszor kényszerültek NEI-be járni olyanok is, akiket direkte felvettek az egyetemre, hogy támogatásban részesüljenek. Ma a MÁSZ (Márton Áron Szakkollégium) hatáskörébe tartozik az ügy. A nevezett intézmény működéséről csak annyit tudok, hogy ösztöndíjat és kollégiumot kellene biztosítania a határon túliaknak. Öcsém mégsem kaphatott, önköltségből húzza az igát a jogi karon. Talán mert nem volt hajlandó megtoldani az előkészítő évvel a tanulmányi idejét? Miért nem élvezhet támogatást, és miért kell nyolcvanezer forint tandíjat fizetnie szemeszterenként, és miért nem igényelhet kollégiumot sem? Mert hiába érte el az állami ponthatárt, külföldiként csak önköltséges lehet, és mindenféle támogatást megvonnak tőle? Érdemesebb szóval beilleszkedni a rendszerbe és plusz egy évig hallgatni felesleges „előkészítő” dumákat? A jelenleg működő támogatási rendszer alapján nem érdemes időben felkészültnek lenni…

Nyugaton az egyetem valóban privilégiummá vált: Akinek van pénze, lesz diplomája is. Miért ne majmolnánk őket. Már így is, tandíj nélkül is privilégium nálunk az egyetem, hiszen albérletet, utazást, kosztot, stb. kell fizetnie a diáknak. Sokan meggondolják, tanuljanak-e vagy álljanak be dolgozni. A tandíj bevezetése csak a döntésüket könnyíti meg. Persze drukkolok a kitartóknak.

A tandíj bizonyára szimbolikus összeget jelent: egyesek számára a családi költségvetés megbillentéséhez vezet, másoknak piti kis summának számít. Nem tudom, érezhetően segít-e az államkincstár helyzetén bármiféle tandíj bevezetése, de hogy az átlag állampolgár megérzi a pénztárcáján, az biztos. Az állam nem sokat nyújt polgárainak: legalább a tandíjmentességet „odaajándékozhatná” nekünk.

2. Nem hiszem, hogy a tandíj bevezetése emelné az oktatás színvonalát. Sőt, csökkentené. A diákok sem becsülnék meg jobban egyetemista státuszukat. Akik megengedhetik, továbbra is félvállról vennék, és sokan vállalnának továbbra is mellékállásokat, alkalmi munkákat, akárcsak jelenleg. A jogászok, orvosok, menedzserek gyerekei előtt pedig sok akadály nem fog tornyosulni az egyetem ajtaja előtt. Kívánom persze, hogy éljenek a lehetőséggel és ne csak szórakozási lehetőségnek tekintsék az egyetemet, és ne kábítószerre költsék a pénzt. A szegényebbeknek pedig kitartást kívánok. Hátha az egyetemi évek után megtérül a befektetett pénzük.

Kovács Csilla, végzős egyetemista nyilatkozata:

1. A részleges tandíjnak vannak előnyei és hátrányai is. Néhány előnye talán az lehetne, hogy egyes tanulók jobban megbecsülnék magukat az egyetemeken, azaz lehet, hogy megszüntetné azt az állapotot, amikor egy-egy diák csak azért egyetemista, hogy ne kelljen dolgoznia, ne kelljen sehol sem lennie. Az ilyenek évekig koptatják feleslegesen az iskolapadot, nem engednek mást arra a szakra, pedig az lehet, hogy szívesen tanulná.

A negatívumok most nagyon fájdalmasak, főleg ezekben a gazdaságilag kedvezőtlen időkben. Akinek számít, hogy mire költi a pénzét, annak nagyon össze kell szorítania majd a fogát, hogy a gyerekének ki tudja fizetni a tandíjat. Aki gazdag, annak meg teljesen mindegy, hogy fizeti-e a sulit vagy sem. A jól ismert, „csak a gazdag ember taníttathatja majd a gyerekét” szituáció állhat ezáltal elő, mint a régi rendszerekben (vagy a mai Amerikában, ahol szintén az egyetemista, aki meg tudja fizetni).

Ugyanakkor semmi gond nem lenne egy ésszerű nagyságú tandíjjal, amennyiben lenne lehetősége a diáknak ezt magának előteremtenie. Gondolok itt a diákmunkákra. Magyarországon, mivel más az oktatási és társadalmi rendszer, jól bevált módszer a nyári, vagy évközi diákmunka. Nálunk még nem igazán vannak ilyen cégek, munkahelyek, ahol egyetemistákat foglalkoztatnának. Pedig így nem a szülőktől kellene a tandíjat elkérni, hanem megdolgozhatna érte az ember, ami valahol még jobban inspirálná a tanulmányai befejezésére.

2. Ha a tandíjat a tanszékek kapnák, tudnának vele gazdálkodni, és nem lennének szegényesen, gyatrán felszerelve, ahol a diák nem talál semmit, nincsenek tankönyvek, jegyzetek.