Otthon belealudtam volna a halálba

Péntek: Rendes, eseménytelen munkanap a kisbéri kórház pszichiátriai rehabilitációs osztályán.. Utána békés hétvége. 

Hétfő: Munkakezdés előtti csacsogás: „A hétvégén kilenc pozitív nővért küldtek haza a mozgásszervi rehabról, egyet tőlünk.” Este enyhe fej- és nyak-váll körüli izomfájdalom. Ezért gyanítom, hogy a kórházban kaptam be a legyet, pénteken? Estleg hétfőn? 

Kedd: A fiam meghívott egy finom kávéra egy frissen nyílt, gusztusos kávézóba. Azt mondta, a sütemény is finom, fogadjak el egyet. Az első falat lenyelése után jött a kérdés, finom-e. S ami még nem fordult velem elő, kapásból hazudtam: finom. Annyira megdöbbentem, hogy semmit nem éreztem, csak a sütemény hőmérsékletét. Ugyanígy, a cukornélküli kávé melegségét. Életemben nem lepődtem meg ennyire. Este, otthon aztán bocsánatot kértem a fiamtól, hogy nem mondtam igazat. Az íz- és szagvesztés – mint ismert Covid tünet - elindította nálam a vezérhangyát, megpróbáltam teszteltetni magam. Gondoltam, mint orvos, csak tudok valahol elsőbbséget szerezni. Nem, az eljárásrend szigorú: háziorvos – mentő – megbeszélés hova jönnek, vagy hova megyek mintavételre. 

Szerda: Tesztelés 9 órakor. (…) A fiatal kolléga szólt, hogy nem fáj, csak kellemetlen. Mit mondjak, igaza volt. Nem volt kibírhatatlan, de szorítottam az öklömet, ráncoltam a homlokomat. Mihelyst kihúzta a cucát, semmi bajom nem volt. 2-3 napra ígérték az eredményt. (…) Péntektől szombat 13 óráig – részben, de nem csak családtagjaim kérésére - 3 óránként bejelentkezés az EESZT-be, 13 órakor megtaláltam a pozitív eredményt. Addigra a feleségem és a fiam szaglása- és ízérzése is elment. Szombattól szerda délelőttig, mint általában a felső légúti vírusfertőzés során, köhögés, táplálék bevitel, ürítés és alvás, alvás, alvás. Déltájban felhívtam a szomszéd kollégát, hogy tanácskozzunk az állapotomról, de a lánya vette fel, dolgom végezetlenül elaludtam. Közben a feleségem felhívta a mindkettőnk által kedvelt és becsült kolléganőmet, aki az elmondott állapotomból és a pulzoxymeter  mutatta adatokból arra a következtetésre jutott, hogy mentővel irány a kórház. Ugyanezt mondta a kolléga, aki közben visszahívott és a fiamat kérdezte ki. 

Szerdán 12 órakor itt volt a mentő. Felébredtem, de erre az időre nagyon csak foszlányokban emlékszem. A mentőorvos kollegina a viselkedésemet látva – kedves, kellemes, csacsogás – megkérdezte a feleségemet, miért hívta őket. Miután feltette a pulzoxymetert, nem kérdezett semmit, összecsomagoltak, két mentős a hónom alatt segítve vitt ki a gépkocsiig. 

A Covid ambulancián már éber voltam. A személyzet nyugodt, türelmes volt, még a 70 év körüli úrral is, aki aznap másodszor volt ott, megítélésem szerint is, jó állapotban. Valami olyasmit mondott, azért jött, mert nincs, ki vigyázzon rá. A fiatal kollegina bemutatkozott, megvizsgált, majd közölte, vért vesznek laboratóriumi vizsgálatra, kapok infúziót, és valószínűleg hazaenged. 17 óra tájban tolókocsiba ültettek, a beteghordó kérdésemre mondta, a röntgenbe visz. Nem emlékszem, mondtak-e valamit, de a tolókocsi nem visszafelé indult. Az osztályra, felvesznek a kórházba. Lehet, hogy ekkor hangzott el: kétoldali tüdőgyulladás. (Idézet a leletből: Mindkét felső lebenyben és a jobb alsó lebenyben, apró foltos, kiterjedt, laza szerkezetű beszűrődés látható.) Vagyis a leírt részek nem vettek részt a légcserében. Homályosan rémlett, amikor még otthon voltam, kisfokú fizikai igénybevételre is megnőtt a légzésszámom, és csak lassan normalizálódott.  

Szerda 18 óra 20, az ágyban -  arcomon, orromon maszkkal, amibe jött az oxigén – feküdtem. 

A következő két napban döntően megint csak aludtam. Időnként űrlények jöttek be, megszúrtak, infúziót kötöttek be, adtak tablettát, többek között Favipiravirt – két napig 2x6, majd 2x3 tablettát. Visszajött az íz- és szagérzésem.  

Péntektől már csak a vízszerű hasmenésemmel küszködtem. Csak időnként használtam az oxigénes maszkot, nem fulladtam. A kórterem, ahonnét 6 napig se ki, se be, 9x4 m-es volt, benne 3 ággyal. 

Vasárnap reggel közölték, hétfőn tesztelés, délután vagy másnap lesz eredmény, az ha negatív, mehetek haza.  

Rá következő kedden, 13 órakor elhagytam a kórházat. 

Háború van most a nagyvilágban/Isten sírja reszket a szent honban… (Vörösmarty) Ezt éreztem odabent. Szkafanderes alakok jönnek be a kórteremben, minden nap másik orvos vizitel, a nővér nem tudja a betegágyat kezelni, nyilván most álhatott be egy másik osztályról. Békeidőben szürke műanyag tálcán, azon két – fedeles - tányérban kapja a beteg az ebédet, most műanyag zacskóban, két lefóliázott műanyagdobozban. Akkor nem zavart, de utólag visszagondolva... Látogató nem jöhet, naponta 15 órakor lehet leadni a portán a pakkot, amit a személyzet visz fel az ápoltaknak.  

Egyik szobatársam a Pilisben lakik. Mikor a feje céklaszínű lett, mentőt hívtak. Esztergomban nem tudták felvenni, Tatabánya is tele volt, így került Győrbe. Ilyen betegút békeidőben nincs.  

6 esős, borongós, bezárt nap után, ragyogóan napos időben „szabadultam”. Már a hazafelé út is kellemes volt, de otthon a nap beragyogta a lakást, élénk zöldet, sárgát, pirosat láttam – mindezt a kórházi nem színes világ után – szinte részeg voltam. Ezek után kiültem a teraszra: körben a zöld fű, a fákon a sárga levelek, a távolban a pannonhalmi vár, és hét ágra süt a nap… 

Öt évet dolgoztam kórházban, körzetből is bejártam a beteg után a kórházba, kollégákkal jó kapcsolatban voltam/vagyok, „volt alkalmam” betegként is tapasztalni a kórházat, van összehasonlítási alapom. Minden tiszteletem és elismerésem a kórházi dolgozóké, a takarítótól a főorvosig. Mikor csomagjaimmal megrakodva kiléptem a betegszobából, majd az egész személyzet ott volt a nővérpultnál. Meghajtottam előttük a fejem. 

Egy évvel a történtek után, rendelési ideje végén beszélgetünk dr. Demetrovics Szilárddal, aki súlyos Stroke-betegsége után (ez a Covid előtt történt) már nem a háziorvosi praxisát viszi tovább, de több helyen is dolgozik – oltóponton is volt beosztott orvos. „Nem lettem még egyszer covidos, két Szputnyik után a harmadik oltást is megkaptam, az pedig Pfizer volt. Az én esetem – is - nagyon komoly figyelmeztetés mindenkinek, mert ha nincs a feleségem, illetve az a kolléganő, akit felhívott, valószínűleg otthon belealudtam volna a halálba. Én magam sem érzékeltem, hogy tulajdonképpen fuldokolnom kellene a 86-os szaturáció mellett. Helyette csak aludtam és aludtam – a szervezetem így reagált az oxigénhiányra.” 

Az orvos azt tapasztalja, az emberek még mindig nem érzik a betegségből eredő, valódi fenyegetettséget. És máris itt a példa: beszélgetésünk előtt egy huszonhárom éves fiatal beteget vizsgált meg, aki nem oltatta be magát, covidos lett. „Az emberek dózisban kapják a figyelmeztető üzeneteket, de talán arról nem esik szó, ami a legfontosabb: ezt a betegséget még mindig nem ismerjük kellőképpen. Ezért bukkannak fel az újabb és újabb mutánsok is. Az influenza velünk él már száz éve, de ott tudjuk, hogy milyen oltások működnek ellene. Itt az emberek azt mondják, nem kérnek a vakcinából, mert „csak”, vagy „mert elég erősek vagyunk”. Pedig nem vagyunk azok.” 

Persze nem Demetrovics doktorról lenne szó, ha ebben a helyzetben ne lenne egy vicces videója. Az üzenete viszont nagyon is komoly: Fő a biztonság!