Költekezés vagy stabil pénz?

Amikor Milton Friedman, a híres Nobel-díjas amerikai közgazdász kijelentette, hogy az Európai Monetáris Unió (EMU), vagyis a közös európai pénz, az euró akár 15 éven belül is összeomolhat, akkor sokan megmosolyogták nyilatkozatát. Friedman arra hivatkozott, hogy a pénzügyi unió tagállamai előbb-utóbb összekaphatnak a kamatpolitika és a költségvetési politikák alakításán, és ez akár az euró megszűnéséhez is vezethet. Mivel az euró 12 ország közös pénzneme, ezért forgalomba hozatalát természetesen közös kötelezettségvállalások előzték meg. A pénz kibocsátását és a mindenkori kamatok meghatározását a 12 tagállam a Frankfurtban felállított Európai Központi Bankra bízta. A közös pénz stabilitása azonban legalább annyira függ a tagállamok költségvetési politikájától, mint a frankfurti bankárok monetáris politikájától. Mi történik például akkor, ha az EMU egy vagy egyszerre több tagállamának kormánya sokkal több pénzt költ el, mint amennyit az adókból beszed, és ezzel nagy költségvetési hiányt teremt, amit hitelekből finanszíroz, és így súlyos adósságokba veri magát? Ekkor a nemzetközi pénzpiacok nemcsak a felelőtlenül költekező kormányokban, hanem a közös pénzben is elveszthetik bizalmukat. Magyarán, ha az EMU-tagállamok hazárdjátékot csinálnak országuk költségvetéseiből és nyakig eladósodnak, akkor a nemzetközi befektetők nemcsak bennük csalódnak, hanem az általuk használt pénzben, az euróban is. Az ilyen helyzetek megakadályozására szolgál a maastrichti szerződés és a Dublini Stabilitási Paktum. Az előbbi szerint az EU-tagállamok államháztartási hiánya nem haladhatja meg bruttó hazai össztermékük (GDP) 3%-át. Ez alól a szabály alól csak súlyos gazdasági válság esetén lehet kivétel. A stabilitási paktum szerint az EU Bizottsága súlyos szankciókkal büntetheti azt a tagországot, amely túllépi a bűvös, 3%-os határt, és azt egy év után sem tudja megszüntetni. Ugyancsak a dublini paktum része volt az az elhatározás, hogy a tagállamok – amennyiben gazdaságuk növekszik – kiegyenlítik költségvetésüket. Elvégre logikus az érvelés, amely szerint a költségvetési hiány növekvő gazdasági környezetben pazarlást jelent. A költségvetéseket 2004-ig kellett volna kiegyensúlyozni, mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy erre semmi esély nincs minimum Franciaország, Németország, Olaszország és Portugália esetében. A brüsszeli EU-bizottság nehéz helyzetbe került. A 3%-os határral ellentétben a költségvetések kiegyensúlyozását elmulasztó államokat a Bizottság nem büntetheti szankciókkal, legfeljebb nyilvános megrovásban részesítheti őket. Ráadásul épp az eurózóna három legnagyobb gazdasági hatalmáról van szó, és a berlini, párizsi és római kormányok a legkisebb hajlandóságot sem mutatják a költségvetési hiány lefaragására. A bizottság ezért kénytelen-kelletlen úgy döntött, hogy 2006-ig ad haladékot az államháztartások rendbetételére és a hiányok eltüntetésére. Ha már a tagállamok kialkudták (vagy inkább kierőszakolták) a haladékot, akkor úgy illik, hogy a tagjelöltek is hasonlót kapjanak. A tíz csatlakozásra váró országnak az úgynevezett. koppenhágai kritériumok szerint a csatlakozás időpontjáig (várhatóan 2004) teljesíteniük kellett volna a maastrichti feltételeket, azaz közkiadásaik hiánya nem haladhatta volna meg a GDP-jük 3%-át. Jelenleg azonban az a helyzet, hogy például Szlovákiában az idei hiány 5% felett lesz, Magyarországon pedig – köszönhetően az Orbán-kormány választások előtti és a Medgyessy-kabinet választások utáni soha nem látott túlköltekezésének – valószínű, meg sem állnak 7%-ig. Mondani sem kell, hogy a többi tagjelölt sem jár élen a spórolásban. A Bizottság ezért szintén 2006-ig adott haladékot a csatlakozásra váró országoknak, hogy államháztartásuk hiányát a GDP-jük 3%-a alá szorítsák. Látszólag mindenki jól járt, de csak látszólag. Az eurózóna azon tagállamai, amelyek példásan lefaragták közkiadásaik hiányát, és betartották a szerződéseket és határidőket (pl. Ausztria, Hollandia, Belgium, Spanyolország) most duzzognak a többi ország hanyagsága és a Bizottság elnéző magatartása miatt. Számos politikus költekezési kedvének azonban úgy látszik semmi sem szab határt, így Portugália a tavaly már odáig jutott, hogy államháztartási hiánya elérte a GDP 4,1%-át. Ha a hiány idén is 3% felett lesz, akkor a brüsszeli bizottságnak lépnie kell, elkerülhetetlenek lesznek a büntetések. Csakhogy a 2002-es évet már az unió két legnagyobb gazdasági hatalma, Németország és Franciaország is 3% feletti hiánnyal zárhatja. Elképzelni is nehéz, hogy az Európa Bizottságnak épp az EU két legfontosabb országát kellene megbüntetnie. A francia kormány már azt kérte, hogy a honvédelmi kiadásokat (tekintettel a terrorizmus elleni háború miatt megnövekedett költségekre) ne számolják bele a hiányba. Németországból pedig egyre gyakrabban röppennek fel hírek a „szigorú” maastrichti és dublini feltételek fellazításáról. Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, a napokban „ostobának és merevnek” nevezte a valutauniós deficitkorlátozó szabályokat Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke. A párizsi Le Monde-nak adott nyilatkozatában elmondta, ennél intelligensebb szabályozókra és nagyobb rugalmasságra lenne szükség. A közös valuta mögé egyértelmű és hatékony költségvetési szabályozást kell felsorakoztatni, de ezt a szabályozást „rugalmasan és értelmesen kell alkalmazni” – tette hozzá az elnök. Prodi azt mondta: a paktum hiányosságai már akkor megmutatkoztak, amikor az év elején az uniós pénzügyminiszterek nem voltak hajlandók figyelmeztetésben részesíteni Németországot és Portugáliát azok emelkedő államháztartási hiányai miatt.

Amennyiben a Bizottság nem áll ellen a nyomásnak, nem bünteti meg keményen a szerződéseket megszegő tagállamokat, illetve további haladékokat osztogat, netalán kivételeket ad, vagy egyéb módon belemegy a dublini és maastrichti kritériumok „fellazításába”, akkor annak beláthatatlan következményei lehetnek az euró stabilitására és jövőjére nézve. Milton Friedman jóslata Damoklész kardjaként függ mindazok feje fölött, akik a szerződések „felpuhításáról” beszélnek.