Kis lépésekkel az euró felé

A Bretton Woods-i rendszer 1973-as összeomlása után a nyugati kapitalista világ pénzügyi rendszere a lebegő valutaárfolyamokon nyugodott. Ez azt jelentette, hogy a pénznemek egymáshoz viszonyított árfolyamát a piaci kereslet és kínálat szabta meg. A nemzetközi pénzpiac szereplői szabadon váltják be, adják és veszik a különböző valutákat, amelyek árfolyama percről percre változik. Máig így alakul például az amerikai dollár és az euró egymáshoz viszonyított árfolyama. A kormányok és a központi bankok természetesen nem mondtak le arról, hogy befolyásolhassák a fizetőeszközök árfolyamát. Erre lehetőségük is van a költségvetési- és kamatpolitika, valamint a pénzkibocsátás szabályozásán keresztül. Gyakran kerül sor több központi bank összehangolt akciójára is, amelynek célja valamely pénznem árfolyamának módosítása a nemzetközi pénzpiacon. (Ezt a valuták felvásárlásával, illetve piacra dobásával próbálják elérni.) 1973 után azonban arról végleg lemondtak a kormányok és a nemzeti bankok, hogy – az aranystandardhoz vagy a Bretton Woods-i rendszerhez hasonlóan – minden nyugati valuta egymáshoz viszonyított árát egy meghatározott szinten rögzítsék. Ha minden nyugati ország nem is, az Európai Gazdasági Közösségbe (EGK, az Európai Unió elődszervezete) tömörülő államok azért megpróbálkoztak árfolyampolitikájuk összehangolásával. Ennek céljából hozták létre 1979-ben az Európai Monetáris Rendszert (EMR). Legfőbb feladata az EGK-tagállamok valutái egymás közötti árfolyamváltozásainak szűk sávokba terelése volt. Az EGK pénznemeinek árfolyamai legfeljebb plusz-mínusz 2,25%-kal módosulhattak. Ha valamely fizetőeszköz túllépett ezen a +/- 2,25%-os „sávon” (ennél nagyobb mértékben erősödött vagy gyengült meg), akkor a jegybankok beavatkoztak. Az EMR hasonlított a Bretton Woods-i rendszerhez, azzal a különbséggel, hogy a tagállamok központi bankjai nem akkor avatkoztak be, ha a rögzített árfolyamok elmozdultak, hanem ha az árfolyamok 2,25%-nál nagyobb mértékben mozdultak el a megadott szinttől. A monetáris rendszer célja a gazdasági tervezés kiszámíthatóságának biztosítása volt. Az EGK tagállamai szabadkereskedelmi övezetbe tömörültek, a kereskedelem fejlődését azonban akadályozhatta a valutaárfolyamok túlzott ingadozása. Például, ha egy német gyár a francia piacra termel, és a német márka értéke túlzottan megnő a francia frankhoz képest, akkor a gyár termékei Franciaországban megdrágulnak és eladhatatlanná válnak. Honnan is tudhatná egy cég, hogy az elkövetkező években miként alakul a valuták árfolyama? Befektessen-e a termelésbe és terjeszkedjen egy másik ország piacán, vagy ne? Ha azonban biztos abban, hogy az árfolyamok alig változnak (erre jelent garanciát az EMR +/– 2,25%-os sávja), akkor bizonyára beruház és növeli a termelést, s ez jótékonyan hat a gazdasági növekedésre. Ez a logika vezetett a monetáris rendszer létrehozásához. Az árfolyamsávoknak ugyanaz a problémája, mint a rögzített árfolyamoknak volt. Csak akkor működőképesek, ha a rendszerben részt vevő országok nagyjából azonos gazdasági kondíciókkal rendelkeznek. Az európai gazdaság alapja a német gazdaság volt, a monetáris rendszer „gerince”, legfőbb és legstabilabb pénzneme pedig a német márka. A német központi bank monetáris politikájának meghatározásakor azonban nem vette figyelembe az egész európai gazdaságot, hisz Németországra koncentrált. Végül is ez vezetett az EMR 1992-93-as összeomlásához. Ekkor Németország épp az újraegyesítés terheit nyögte, a kormány megemelte kiadásait, hogy százmilliárdokat pumpálhasson a keleti tartományokba. Beindult az áremelkedés. A Bundesbank azzal próbálta megfékezni az inflációt, hogy felemelte a kamatlábakat, s ezzel gyakorlatilag megemelte a márka értékét. Az EMR többi tagországa komoly dilemma elé került. Ha a megígért 2,25%-os sávon belül akarték tartani az árfolyamokat, akkor nekik is kamatemelést kellett végrehajtaniuk. Csakhogy gazdaságaik épp gyengélkedtek, így alacsonyabb kamatokra lett volna szükségük, hogy élénkítsék a termelést. A központi bankok és kormányok váltig állították, hogy fenntartják valutáik értékét és a 2,25%-os sávot nem adják fel. A piac szereplői azonban nem hittek nekik. Lehetetlennek tartották, hogy a kormányok és a jegybankok hosszú távon fenntartják a magas kamatokat, és túlértékelik valutáikat – károsítva ezzel a hazai gazdaságukat – csak azért, hogy betartsák az Európai Monetáris Rendszerben előírt sávokat. A valutaspekulánsok – köztük Soros György – arra „játszottak”, hogy a nyugati országok felhagynak azon próbálkozásaikkal, hogy fenntartsák valutáik értékét a német márkával szemben, és hagyják leértékelődni pénzeiket. 1992 szeptemberében a Bank of England nagyot emelt a kamatokon és 30 milliárd dollárt költött az angol font megvédésére, hasztalanul. Végül is a spekulánsoknak lett igazuk. A kormányok sorra értékelték le valutáikat: az angol fontot, az olasz lírát, a spanyol pesetát, a portugál escudót (6-11% közötti mértékben). Ezzel az Európai Monetáris Rendszer 2,25%-os sávjai összeomlottak. Nagy-Britannia és Olaszország ki is lépett a rendszerből, a fontsterlinget és a lírát csak 1996-ban vezették oda vissza. A spekulánsok természetesen nem jártak rosszul, Soros György („az ember, aki romba döntötte az angol nemzeti bankot”) befektetési alapja például egymilliárd dollárt kaszált a font elleni „fogadáson”. 1993 augusztusában aztán a franciák is bedobták a törülközőt. Bár a párizsi jegybank 300 milliárd frankot költött arra, hogy a frank ne veszítsen értékéből a márkával szemben, ellenállása hasztalan volt. 1993 nyarán az Európai Monetáris Rendszerbe tömörült országok a válságra való tekintettel feladták a keskeny sávokat, és egy 15%-os lehetséges árfolyamingadozásban állapodtak meg. Ezzel gyakorlatilag visszatértek a lebegő árfolyamok rendszeréhez. A tanulság: a valutaárfolyamok csak addig tarthatók, amíg a mögöttük húzódó gazdaságok azt lehetővé teszik. Az EMR csúfos összeomlása sem vette el a kedvét az EU kormányainak attól, hogy kiküszöböljék az árfolyamingadozások negatív hatásait. Ha ez nem sikerült az árfolyamsávokkal, sikerülhet egy közös európai valuta létrehozásával. Az euróról szóló sorozat következő része a közös európai valuta létrehozásának okaival és körülményeivel foglalkozik.