Felszámoljuk a terhes örökséget?

Greenpeace-aktivisták november elején egy rozoga házban számoltak fel egy illegális vegyianyag-lerakatot Ipolybalogon, a folyótól mindössze 300 méterreJán Krošlák felvételeA hazai „abszurd valóság” része, hogy míg a szlovák állampolgár Európa egyik legnagyobb védettséget élvező területének a lakója (elég csak a nemzeti parkok és fokozottan védett területek, valamint az ország területének arányára gondolnunk), az ország az élőkörnyezet szennyezettségét tekintve is közel jár a kétes értékű elsőséghez. Az iparosodás jegyében elsősorban a nehézipar indult rohamos fejlődésnek Magyarország felső részén. Ez, illetve a kisüzemi fémfeldolgozás azonban még nem jelentett komoly megterhelést az életkörnyezetre. A kritikus időszak 1948, azaz az államosítás után következett. Sorra épültek meg a több száz hektáron működő nagyüzemek – így a Kelet-szlovákiai Vasmű, a Juraj Dimitrov Vegyi Üzem (ez utóbbinak már az elődjével, a Nobel Művekkel is gondok voltak a Kis-Duna mellett), az őrmezői (Strážske) Chemko, és nem utolsó sorban a Vág, a Sajó és a Murány-patak völgyének ásványi kincseit feldolgozó kohók. A Nagy Testvér végezetül – biztos ami biztos alapon – az ötvenes években Európa legnagyobb ivóvízkészlete fölé telepítette a térség egyik legnagyobb olajfinomítóját, a Slovnaftot, Pozsony stratégiai fontosságával indokolva lépését.

Az államosítás jegyében végbement szövetkezetesítés szintén rányomta bélyegét az életkörnyezet alakulására. A „senkiföldjévé” lett szántókat a mezőgazdász (mert józan eszű paraszt ilyesmire nem vetemedne) nitrát alapanyagú műtrágyával „biztatta”, és születtek is olyan hektárhozamok, hogy csodájára járt a világ. Mindvégig megoldatlan maradt azonban a veszélyes anyagokat tartalmazó vegyszerek elhelyezése. A szövetkezeti udvarokon szakszerűtlenül raktározott műtrágyát évtizedeken át vígan mosta az eső a talajba, a gyomirtóból pedig – a hatás növelése kedvéért – oda is jutott, ahová nem kellett volna.

Végezetül, de nem utolsósorban az emberi tényező játszott közre abban, hogy talán nincs olyan falva, települése az országnak, melynek határában ne éktelenkedne legalább egy szemétdomb – vagy ahogy a civilizált világ nevezi: illegális szemétlerakat. A háztartási hulladék ekképp történő elhelyezése mellett szól mindenképp az a tény, hogy ez a legolcsóbb, ezért nem kell fizetni. Felszámolásuk viszont százmilliós nagyságrendű összegeket követelne – ha telne rá. De nem telik; így az idő előrehaladtával egyre nagyobb mennyiségű talaj vagy víz szennyeződik a lerakat közvetlen környezetében. Aztán kapkodjuk a fejünket, ha védőruhába öltözött, gázmaszkot viselő környezetvédők rakják műanyag hordókba a szennyezett talajt – a kertünk alatt.

Részleges megoldást eredményezhet a környezetvédelmi tárcavezető, illetve az MKP parlamenti képviselői által oly régóta szorgalmazott Környezetvédelmi Alap működésbe helyezése, melyre 2005. január 1-étől van kilátás. Csodát várni az előreláthatólag egymilliárdos összeg fölött rendelkező alaptól azonban nem kell. Az évtizedeken át az életkörnyezet terhére történt „gazdálkodás” kétes eredményeinek felszámolása óvatos becslések szerint is legalább ugyanannyi időt követel, mint „elkövetése”.