A rosszindulat viszi romlásba az emberiséget

Egy dolog gondolni valakiről valamit. A vélemény szabad. Úgy tisztességes, ha nem valaki háta mögött, hanem neki van elmondva a róla vagy a tetteire vonatkozólag alkotott észrevétel – és csakis érzéssel, sértések elkerülésével. Különben előállhat harag, gyűlölködés. Munkahelyen idegességfokozó az árulkodás, a fondorkodás. Utóbbi oda is vezethet, egy igaztalanul gyanúba kevert, megbántott ember a nyugalmáért a munkahelyelhagyásban látja a megoldást. Emiatt munkanélkülivé válhat, hisz nincs mindenkinek azonnal új helye, amitől mégiscsak fokozódik benne a stressz (ha lelkileg gyenge, elkeseredésében életének is véget vethet). Csöbörből vödörbe. Két-három évtizeddel ezelőttig a munkahelyeken jó volt a hangulat. A kollégák, ha szükségét érezték, segítették egymást munkában és magánéletben; összetartás volt. Ma hiányzik. Helyette divat lett, hogy a jobb együttműködést csapatépítőnek mondott játékokkal akarják elérni. Csakhogy nem mindenkinek fűlik a foga ilyesmihez, náluk a kényszerített játék nem ér célt, néha pont ellenkezőleg.

Egy játék amúgy sem garantál utána jobb közös munkát, mert, ez már csak így van, nem mindenki szimpatikus mindenkinek. De ettől még lehet valaki hozzáértő, szorgalmas. Ráadásul a legtöbb vállalati csapatépítés időpazarlás, pénzkidobás – legalábbis a Harward Business Review oldalán 2018-ban megjelent Ne pazarold a pénzt csapatépítésre c. cikk írója szerint. Inkább a légkör legyen kellemes; kutatások igazolták, a munkahelynek fizikai, érzelmi, pszichológiai szempontból is biztonságosnak kell lenni, hogy mindenki jól érezze magát, egészség se menjen rá az idegeskedésre. Mindehhez emberséges, törődő vezetőség kell. Miért nem dívik a türelmesség? Miért érzik vezetők s alkalmazottak közül is sokan, jobb bántani, mint segíteni? Mindenki tudna rendes lenni, csak nem akar. Főleg széthúzás van. Az okok keresése során, mások hibáztatása előtt, mindenki nézzen magába. A demokrácia fogalma mentén, a fejekben vágyálomként megjelenő, tévesen végtelennek gondolt szabadság világa olyan útra visz sokakat, amelyen úgy hiszik, a szabadság egyenlő a következőkkel: mindent szabad; csak ő van; mindenki őérte van. Ám az élet sehol sem így működik. Viszont sikerült tömegek fejébe ültetni valamit, amiből elvárás lett: énközpontúság, csak az egyén előretörése, sikere értékes. Folyton azt hallani, úgy leszel valaki, ha folyton határozott lépéseket teszel előbbre jutásodért. Van értelme, érdemes időt szánni rá. Ugyanakkor részben ez vezetett oda, mind többen bárkin-bármin átgázolnak. Eközben nem mindenki oly lélekerős, hogy bátran új utakra lépjen – nem megy mindenkinek (ők csak a biztosban képesek hinni).

Ettől még ők is rendesek. Negatív tulajdonságok mindenesetre az ő köreikben is megjelennek. Ritkán találni megbízható szomszédot, rendes kollégát, igazi barátot. A kíváncsiságot mutatókat sokszor önös érdek vezérli. Korábban általános volt s mindenkinek jólesett, hogy ismerősei érdeklődtek hogyléte felől. Ma a többség csak elhadarja a mi újság veled szavakat, de igazából nem érdekli őket a másik. Miért ritkulnak a szívességek? A csak én vagyok a fontos életvitel is magyarázza. Plusz, amikor egy ország gazdasági fejlődése alapot teremt a lakosság mind több tagjának az addigi életnívójához képesti előrelépés lehetőségéhez, a jobb élet megízlelése erősítheti az ide mindent nekem hozzáállást. Ez kiválthat irigységet, ami felszínre hozhatja a rosszakarást: aki nem jut előbbre, könnyen iriggyé válik másra, akit sántító elképzelés szerint rágalmazással legyőzhet. Százmillióik nincsenek megbecsülve, kellően megfizetve. Ezért bosszantó látni, egyesek akár csupán a főnök árnyékaként való loholással többre jutnak, mint az egész nap dolgozók. De az elvállalt munkát akkor is kötelesség rendesen elvégezni.

Mások jobb fizetésén rágódni sem vezet sehova, hacsak nem idegeink túlfeszítéséhez. Az meg egy idő után a kollégákkal való összeveszést eredményezhet. Sőt, nemritkán munka után tör ki a feszültség s rokonra, barátra vagy ismeretlenre zúdul a düh. Ismét zárul a kör. Minthogy kollégákkal több időt tölthetünk, mint a családdal, felmerül, odabent miért inkább az ellenségeskedést vagy a másik hibáztatását részesítik előnyben egyesek a közös hang megtalálása, eltérő vélemények, észérvek felvonultatásával való megvitatása helyett? Egy kínai tanulmány, amelyhez szállodai alkalmazottak körében végeztek kutatást, arra jutott: a rossz szándékú munkahelyi pletykák negatívan befolyásolják a vendégekkel szembeni kiszolgálási teljesítményt (International Journal of Hospitality Management, 2019. szeptember). Mellékszál, de témánk mélyebb megértését segíti német és dán kutatók ama tanulmánya, amely azt sugallja, emberek körében létezik a sötét oldaluknak egyfajta közös magja, amelyet a személyiség általános sötét tényezőjének, Dfaktornak neveztek el (Psychological Review, 2018. július).

Minden sötét jellemvonás között van valamiféle összefüggés. Többen igazolták: konfliktuskezelésben segíthet a humor. Egy szingapúri kutató a nevetés szerepét vizsgálta a japánok üzleti kommunikációjában. A humor több okból teret kap megbeszéléseiken, ellentétek kezelésében is. Kapcsolatok kiépítéséhez s kezelésére nem sűrűn használják. Főleg fiatal alkalmazottak s középvezetők élnek a humor lehetőségével (Journal of Pragmatics, 2019. február). Korunk viszonyai megsokszorozták a hírbehozás, áskálódás és társaik feltűnését. Ezek rossz útra visznek. Ideje lenne felhagyni velük! Harag nélkül, vidáman élni kellemesebb. Persze tudjuk, fajunk egyedeinek állandóan hullámzó érzelmekkel teli saját kis világából fakadóan ez lehetetlen. De álomnak szép, nemde?