SOROZATDARÁLÓ: 13 okom volt

A tavaly debütáló széria azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy végre egy olyan gimis sorozat készült, ami túlmutatott a hasonló szériákra jellemző szappanoperás közhelyeken, és a fiatalokat érintő valódi problémákra (zaklatás, öngyilkosság, erőszakkultúra stb.) fókuszált, de úgy, hogy közben nem vált unalmas oktatófilmmé, hanem érdekfeszítően, izgalmasan mutatta be mindezt, így főképp pont azok nézték, akiknek szánták: a tinédzserek. Persze mindez már-már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, így az évad végén Hannah Baker hosszan bemutatott, kádbéli öngyilkossága sok szülői és pedagógusi közösségnél kivágta a biztosítékot: a sokak által fontosnak és hasznosnak tartott sorozat hirtelen veszélyessé vált, mert a kritizálók szerint az öngyilkosság bemutatásával elősegítheti, hogy a nézők közül is sokan ebben lássák a megoldást a problémáikra. Az öngyilkossági hullám végül elmaradt, és a széria óriási népszerűsége miatt a Netflix nem tett mást, csak ami ilyenkor szokásos: berendelte a folytatást. Csakhogy itt nem volt mit folytatni.

Az első évad ugyanis regényadaptáció volt, Jay Asher pedig teljesen lekerekítette a történetet, és elvarrta a szálakat, ugyanis eszébe nem jutott, hogy valaha is folytatást írjon hozzá. A 13 kazetta végighallgatásával (az első évad tizenhárom része úgy épült fel, hogy minden epizódban Hannah egy magnószalagon mondott el egy újabb okot, amiért az öngyilkosságot választotta), és azzal, hogy végleg kiderültek a miértek és a hogyanok, nem maradt már megoldandó rejtély. A második évad így kínkeservesen azzal próbálkozik, hogy Hannah tettének következményeit taglalja egy bírósági tárgyalás keretében, ahol minden epizódban egy újabb tanú meséli el az emlékeit. Az emlékeit arról az időszakról, amit az első évad már alaposan kitárgyalt. Még Hannah karakterét is visszahozzák, méghozzá nemcsak visszaemlékezésekben, hanem szellemként, vagy inkább afféle képzeletbeli barátként is. Amilyen ügyesen, krimire hajazó módon építették fel tavaly az első évad feszültségét, úgy esik szét a folytatás már rögtön az elején. A széria önnön létjogosultságát keresi, és tizenhárom elképesztően hosszúra nyújtott részen át próbálja kitalálni, mit kezdjen magával. Végül az egyetlen erre vonatkozó ötletét beleteszi az utolsó részbe, a harmadik évad felvezetéseként, természetesen egy jókora cliffhangerrel zárva a második évadot. Ennyi üres dumát, vontatott lelkizést és tinédzsernyomort borzasztó nehéz elviselni, és a széria gyorsan képes még azokat is elidegeníteni magától, akik tavaly még rajongtak az első évadért, mint jómagam. Míg az első évad azzal tűnt ki, hogy itt volt egy sorozat, ami végre mert a tinik valódi problémáival foglalkozni, a folytatás már azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy ebben a világban a kamaszok élete csak súlyos problémák sorozatából áll. Csak semmi móka, itt kérem nagybani lelkizés folyik!

Tóth Csaba