„Tudom, mi a stressz”

Alkot, oktat – emellett feleség és anya, akinek a családot is el kell látnia. Vajon a rá nehezedő fizikai vagy szellemi teher a nagyobb? „A szellemi – vágja rá kapásból. – Én azok közé tartozom, aki mindaddig, amíg be nem következik valami, mindenen agyalok – sajnos, ilyen alkat vagyok. Az utolsó pesti kiállítás előtt három hétig nem aludtam, minden éjjel azon gondolkodtam, hogy ki fog megtámadni és miért, kiátkoz-e a szakma, vagy nem. S mire lezajlott a kiállítás, és jött a médiavisszhang, amire nem számítottam, már fel voltam készülve.”

Az a szörnyű, hogy a legtöbb gondolat éjszaka tör az emberre. „Hajnalban. A problémákat jól, de a megoldásokat bonyolultabbnak látom, mint amilyenek valójában. Ilyenkor jobb, ha felkelek, és készítek egy listát. Mire elkészül, letisztul a dolog. Egyébként koránkelő vagyok, ágyba pedig olyan tizenegykor jutok. Tudatosan alszom, próbálok legalább hat-hét órát, ha annál kevesebb, akkor a napom sokkal kevesebbet ér. Eléggé érzékeny vagyok, az orvosok mindig nevetnek, hogy rajtam kísérletezhetnének, mert a szervezetem egészen kis adagokra is reagál.”

Ez a belső jelzés bizonyos kor után jelentkezett, vagy gyermekkor óta érzékeli?

„Huszonöt felett már volt ilyen, nagyon befolyásolták a gyerekek, főleg a kisebbik fiam említett hat éve sokat kivett belőlem. De azóta is, mert annyira sok mindennel foglalkozom, több szerepet próbálok egy napba besűríteni, s azért is fáradok el.”

Hát igen, aki maximalista meg munkamániás. Azért néha nem árt egy icipicit lefékezni…„Ha eljutok egy pontra, akkor egyszerűen pihenni kell: nem lehet fönnmaradni éjjel háromig, olyan programot kell beiktatni, ami kikapcsolja az embert, de az is előfordul, hogy be kell dobni egy magnéziumot. Néha szoktam gyógynövény alapanyagú nyugtatót bevenni, hogy jobban aludjak, de az is elég, ha egy napig semmit sem csinálok. Az jelenti nekem a pihenést, ha nem kell kimennem a házból. Az utóbbi hónapokban állandóan van feladatom, és soha nem érzem, hogy mindent megcsináltam. Ez az, amit úgy hívnak: stressz. Amikor Svájcban dolgoztam, a kollégáim állandóan ezt hajtogatták, én még akkor ezt a szót nem is ismertem. Ma már pontosan tudom, mi az. Nekem a gyomromat kínozza, s rengeteg problémám van vele, ami családi adottság is – mindkét ágon. Ez már jó tíz éve húzódik. Megesik, hogy a szívem össze-vissza ver. Van egy kardiológus barátunk, aki mindig megnyugtat, hogy nem komoly a dolog, csak a stressz okozza. De több ilyen is van.”

Csodálkoznék, ha egy képzőművésznek, aki órákon át görnyed, nem lenne gondja a gerincével. „Van ám! S olyankor elmegyek a csontkovácshoz, pedig hetente járok masszőrhöz. Már egy egész hálózatot építettem ki a nyavalyáimra, ha valami bajom van, megbeszélem az orvosaimmal, hogy mit ajánlanak, van egy masszőr, aki rendbe rak. Persze, kéne szakítani időt a sportolásra is, de nem nagyon megy. Ez is alkati dolog, a gyerekeimnél mindent elkövettem, hogy sportoljanak, a karatétól a teniszig mindent kipróbáltunk velük, de nem volt nagy sikerünk...”

Ha az emlékezetem nem csal, a húst annak idején kerülted.

„Tizenöt évig, aztán hogy elkezdett fájni a gyomrom, a csirkehúst meg a halat bevittem az étrendembe. Én most is vegetariánusnak érzem magam, az én húsfogyasztásomat úgy kell elképzelni, hogy egyáltalán nem kívánom meg, csak tudatosan eszem, mert nem tudok minden szükségeset pótolni. Ezért is eszek mindenféle ételkiegészítőket, vitaminokat, sőt, orvos barátom ellenőrzi, hogy miből mennyi van a szervezetemben, s ha kiderül, hogy valamiből hiány van, feltöltöm. Ezekre ügyelek, érzem, hogy ha félévente vérvizsgálatot kérek, sokkal kevesebb időt vesztek, mint azzal, hogy a teljesítményem megy szépen lefelé. Meggyőződésem, hogy a versenyzőkhöz hasonlóan ugyanúgy kell a szellemi sportolókat is kondicionálni. Az ember bevallja, vagy nem, szüksége van rá.”