Talán soha nem tanulok meg teniszezni

Olyan helyen lakik, ahol csak kimegy a ház elé, s hárompercnyi járásra ott az erdő. Igaz, a kert végében vezetnek a sínek, gyakran megy arra vonat, de azt már megszokták. Valamit valamiért...

„A férjem jóval eltökéltebb, mint én, ha ő egyszer valamit elhatároz, akkor meg is valósítja. Reggel hatkor fölkel és megy futni, negyven perc múlva megjön, s fél nyolckor már benn van a hivatalban.” Hangjából büszkeség, de némi csalódottság is érződik, de lehet, hogy csalóka az egész. Tudván, hogy reggelente, ha őt magát nem számítjuk, négy emberkét kell ellátnia – a férje első házasságából származó, lassan már felnőtt lánya is velük van –, így neki van dolga épp elég. No meg más oka is van. „Az első szakasz dombnak felfelé vezet, no, mit mondjak...? – Nevetése sokatmondó. – A múltkor a férjem kitalálta, hogy próbáljuk meg a másik végéről, hát nagy nehezen megbirkóztam vele.”

Ha futni nem is jut el rendszeresen, a séta kötelező. A gyerekek, főleg a kicsi Lara miatt. Az erdő szélén nemrégiben kicsinosították a játszóteret: Lara teljesen odavan, csúszdázik, mászókázik. „A természet közelsége megfizethetetlen számomra. Naponta elsétálok Larával oda, így legalább én is mozgok. Amikor Lara megszületett, nem győztem dicsérni, milyen jó, hogy kitehetem a kertbe. Míg ő aludt, megfőztem, kimostam, kitakarítottam.”

Volt idő, amikor mindenáron meg akart tanulni teniszezni. Edzőt fogadott, rendszeresen kijárt a pályára. Hogy halad a karrierje? „Jó régen nem játszottam. Az az érzésem, hogy én soha az életben meg nem tanulok... Úgy el vagyok keseredve, hogy a mai napig nem tudok játszani. Igaz, most keveset megyek ki a pályára, ellentétben a férjemmel, ő minden lehetőséget megragad, s rajta meg is látszik, hogy gyakorol...” Akkor viszont van kitől tanulnia, edzőpartner ingyen és bérmentve házhoz jön. „Néha beszállok – párosban én a sógorommal játszom, mert ő a legjobb, a háló másik oldalán a sógornőm és a férjem van. ĺgy legalább egy kicsit kiegyenlítődnek az erőviszonyok.”

Már rég nem teniszezett, de újabban többé-kevésbé rendszeresen eljár fitneszterembe. Ha nem jut el, akkor előszedi otthon a súlyzót, vagy néha fölül a szobabiciklire. Töredelmesen bevallja, hogy náluk is, mint sok más családban, fogasként még jobb szolgálatot tesz. „Telnek az évek, fiatalabbak nem leszünk, s bár a szüleimtől, akik ma is fantasztikusan néznek ki, valószínűleg jó géneket örököltem, tudom, hogy ők egész életükben vidéken élnek, keményen dolgoznak, s életelemük a mozgás. Nekünk, akik másképp élünk, kompenzálnunk kell a mozgáshiányt. Én is igyekszem, bár nem mindig eléggé...” (Urbán Klára)