„Szent Péter már kétszer küldött vissza”

Aki nem élte meg, nehezen tudja elképzelni, mi megy végbe ilyenkor az emberben, mit él át nem csak ő, de a család is. Erzsike, Feri bakai felesége, nagyot sóhajt, és még pillanatok múltán is nehezére esik megszólalni. Peti, a kisebbik fiú még nem volt ötéves, az idősebbik, Béla, aki nyolc hónapra született, szintén kis srác volt. Ő ráadásul születése óta mozgássérült..

Feri még 1985-ben munkából jövet – a kikötőben dolgozott – sietett át az úton, hogy elérje az autóbuszt. Ekkor történt a balesetet. „Én valójában olyan sokkot kaptam, hogy el sem lehet mondani. Este hiába vártuk haza, egész éjjel nem aludtam, mert ilyen még nem fordult elő. Akkor még nem volt mobiltelefon, ráadásul az okmányai sem voltak nála, a szekrényében felejtette. Másnap felhívtam a munkahelyét, egyik kórházat, másik kórházat, aztán a nagykórházban találtuk meg.”

Az orvosok azt mondták a feleségének, mindenre legyen elkészülve. A balesetben Feri lába és a bordája eltört, ráadásul a tüdő és a máj is sérült, belső vérzése volt, ezt azonnal műteni kellett. Mivel tüdőgyulladást is kapott, a lábát nem tudták operálni, ahhoz láttak hozzá, ami a legsürgősebb volt. Hoszszadalmas volt a gyógyulás, de lassan felépült, hazaengedték a kórházból, azt viszont az orvosok nem vették észre, hogy a látása egyre romlik. A felesége úgy jött rá, hogy egy napon lekísérte a beteglátogatóba itt járt testvérééket, Feri pedig az ablakban állt. A rokonok integettek fel neki, és ő nem reagált. „Amikor följöttem – emlékezik Erzsike –, kérdem tőle: te nem látsz jól? De, mondta, csak nem figyeltem oda. Később már nagy fájdalmai voltak, nagyon fájt a feje. Visszavittem az orvoshoz, de még akkor se gyanították, hogy a szemével van baj. Annyira be volt vérezve, hogy nem tudták elvégezni a szemfenékvizsgálatot. Mindjárt otthagyták a kórházban, fél évig kezelték, de a látását már nem tudták teljesen visszahozni. Előbb azt állították, hogy meg lehet operálni, de mire rákerült a sor, már nem merte vállalni, mert azt mondták, így még úgy-ahogy lát, de ha megműtik, lehet, hogy teljesen megvakul, mert az idegszál sérült. Ha az elszakad, vége...”

Erzsike lekopogja... ,,Hála istennek azóta legalább olyan-amilyen. Nem szabad emelnie, nehéz munkát végeznie, nem szabadna idegeskedni, nyugalomra van szüksége. De hát mindig van valami.” Feri erre tömören és nem kevés öniróniával azt mondja: „Nem kellek én még a Szent Péternek. Már kétszer visszaküldött.”

Jó ideig rendszeresen eljárt ellenőrzésre, gyógyszereket szedett. Most már nem nagyon köti a család többi tagjainak az orrára, maga intézi a dolgát, hiszen naponta orvosok között van – a pozsony-ligetfalui kórház rehabilitációs osztályán dolgozik. „Szerintem egy kicsit elhanyagolja – panaszolja Erzsike –, de csak csendben, hogy a családfő ne hallja. – Egy tál orvosság áll az asztalán, most már cukorra, magas vérnyomásra is szed gyógyszert, vigyáznia kellene a koszttal is...”

Kellene – ezt sokan tudjuk. De nem mindenki egyformán fegyelmezett. „Ha ellenőrzés után roszszak az eredmények, akkor egy ideig szilencium van, diétázik, ő maga korrigálja a dolgokat. Ma is éppen pörölt, hogy sokat tettem a tányérjára. Amikor megtudtuk, hogy cukorbaja van, szigorú diétára fogtam, diétás dolgokat vásároltam, kevesebb kenyeret evett, igyekeztem rántás nélkül főzni, sok zöldséget vásárolni.”

Feri, míg az asszonyok beszélgetnek, teszi a dolgát – és gondolja a magáét. Ő kibeszéli magát a kórházban, míg a betegeket masszírozza. Hogy hogyan is lett masszőr, az egy külön történet. A balesetet követően nem maradhatott a szakmájában. Előbb egy telefonközpontban kapott munkát, aztán Erzsike elintézte, hogy elmenjen Lőcsére masszőrkurzusra. Nem volt könnyű a család helyzete. Bélát a mozgássérültek intézetébe hordta minden nap a mama, otthon is háromszor tornázott vele. Mindmáig. Persze, mostanában, hiába beszéli ki a lelkét, Béla ellustult, pedig ezzel csak magának árt, mert ahogy öregszik, egyre jobban megmerevednek az izmok. Igaz, megfogadta, hogy megjavul.

Ennyi örömöt szerezhet édesanyjának, akinek bizony kijutott a gondokból. Ha belegondol, könnybe lábad a szeme, de megrázza magát, és zokszó nélkül viseli, amit kimértek rá.