POSTALÁDA

Mostanában azt halljuk, olvassuk, hogy a nők későn fordulnak orvoshoz, nem járnak ellenőrzésre, pedig ezzel el lehetne a bajt kerülni. Barátnőmmel az 55-dik életévünket tapossuk. Évente járunk rákszűrésre. 2007 októberében is így volt. A doktor beutalót adott szonográfiára és mammográfiára. Kértünk időpontot. Keserves hívogatások után végre jelentkeztek, és azt a választ kaptuk, ha nincs semmi bajunk, mit akarunk. Többszöri ismételt hívás után sikeresebbek voltunk. Meglett az időpont: 2009 március. Úgy gondoljuk, hogy addig háromszor is meghalhat az ember. Hiszen ez még két év. Akkor miért olvassuk és halljuk mindenhol: ha idejében fordult volna az orvoshoz...

Tisztelettel: Herdáné és Kissné

Tisztelt szerkesztőség!

Arra kérném önöket, hogy írjanak cikket az Egészségünkre című mellékletbe arról, ami ugyan nagyon elcsépelt, de a dohányzó anyukáknak még mindig nem elégszer írták le: a dohányzás árt a csecsemőjüknek már akkor, amikor talán nem is tudnak terhességükről. Az első hónapokban, amikor a baba kifejlődik. Egyszer olvastam egy orvostól, hogy a magzatnak az első hónapban fejlődik ki a szíve, szeme, idegrendszere stb., és hogy ilyenkor alakulnak ki a születési rendellenességek. Nem biztos, hogy a már sok éve dohányzó nő egyik napról a másikra le tud szokni a dohányzásról, ezért van az, hogy rendellenességgel születnek babák.

Kérem, hogy közöljenek olyan orvosi cikket, amelyből mindenki megtudhatja, hogy mikor és hogyan fejlődik ki az emberi élet a méhben, mikor alakulnak ki a magzat egyes szervei. Jó lenne, ha orvos mondaná el: nem elég, ha a kismama csak a terhesség idején mond le dohányzásról.

Az is igaz – s ezt a fiatal anyukák védelmére írom –, hogy nem mindig a dohányzás a bűnös, lehet a levegő, az élelem, amit megeszünk, megiszunk, a gyógyszerek és még sok más –, de amit lehet, miért nem védjük ki. A cigit lehet, a levegőt nem.

További munkájához sok sikert kívánok!

Tisztelt Olvasónk, köszönjük észrevételét, tanácsát megfogadjuk. A magzat fejlődésének egyes szakaszaival és a dohányzás káros hatásaival sokat foglalkoztunk, s a jövőben is állandó témáink között szerepel.

Betegségem története

Harmincöt éves vagyok, két kiskorú gyermek édesapja. Már négy éve reumában szenvedek, pontosabban reumatikus artritiszben, ami megtámadta mindkét térdemet és csuklóimat. Ez a betegség ízületi merevséget, gyulladást, fájdalmat és az ízületek visszafordíthatatlan károsodását okozza. Ezzel a betegséggel magas vérnyomás is jár, amitől fáradékony vagyok. Egy évig így dolgoztam, bedagadt térdekkel. Közben ortopéd orvoshoz jártam kiszívattatni a folyadékot a térdemből. A gyulladásomat a körzeti orvos antibiotikumokkal próbálta csökkenteni, de ennek ellenére magasabb lett. Munkahelyemet ott kellett hagynom, betegállományba léptem. Ismerőseim ajánlottak egy szakorvost Pozsonyban, s hozzá jártam kezelésekre, de sikertelenül. Sajnos, ő sem tudott rajtam segíteni. Azt ajánlotta, próbálkozzam Pöstyénben, ahol reumás betegeket gyógyítanak. Egy hónapot vártam az időpontra. Ekkor már fél éve betegállományban voltam. Végre eljutottam Pöstyénbe.

Itt kétszer háromhónapos gyógyszeres kúrát kaptam. Közben az orvos azt mondta, hogy mehetek dolgozni. Aztán felhúztam a nadrágom szárát és amint meglátta a térdeimet, megváltozott a véleménye. Azt ajánlotta, hogy kezdjem intézni a papírokat a rokkantsági nyugdíjra. Először hallani sem akartam róla, szerettem volna meggyógyulni, és utána tovább folytatni a munkámat. Mivel a gyógyszeres kúrák nem segítettek, az ottani professzor úr operációt javasolt. Beláttam, hogy hosszantartó betegséggel állok szembe, ezért összeszedtem minden papírt, leletet, ami a rokkantsági nyugdíj megindításához szükséges.

Ekkor már egy éve betegállományba voltam. Mivel rokkantsági nyugdíjra nem lettem jogosult, betegállomány csak egy évig jár, ezután sehonnan egy fillért sem kaptam.

Megoperáltak. Tizenhárom napig feküdtem a pöstyéni kórházban. Az ottani orvosok nem hitték el, hogy elutasították kérelmemet. Mikor hazaértem a kórházból, otthon fogadott a levél a biztosítóból, hogy meg kell személyesen jelennem. Nagy nehezen két mankóval, frissen operálva megjelentem, ahol ismét azzal fogadtak, hogy másodszor is elutasították a kérelmemet.

Elkezdtem a rehabilitációt, közben beadtam a harmadik fellebbezést Pozsonyba. A főorvos, aki operált, azt mondta, hogy az operáció sikerült, de ha a rehabilitáció nem lesz eredményes, soha nem fogok tudni rendesen járni. A rehabilitáció három hónapig tartott. Mikor a pozsonyi biztosítóból is azt a választ kaptam, hogy nem vagyok jogosult a rokkantsági nyugdíjra, rájöttem, nincs értelme a további fellebbezésnek.

Ekkor már nyolcadik hónapja, hogy sehonnan egy fillért sem kaptam, így kénytelen voltam munkát keresni. Nem volt könynyű olyan munkát találnom, amelyet ilyen betegség mellett tudok végezni. Jelenleg biztonsági őr vagyok, mert más munkát nem tudok végezni, ugyanis az operált lábam csak 70 fokot hajlik. Ez azt jelenti, hogy nem tudom rendesen behajlítani és kinyújtani sem. Talán kevés volt a rehabilitáció.

Sajnos, a csuklóim és az ízületeim azóta is állandóan fájnak. Sántítok. Hogy fájdalmaim kissé enyhüljenek, a gyógyszertárban vásárolok különféle gyógynövény eredetű készítményeket és vitaminokat. Nem tudom, meddig fogom így bírni.

Kérem a szerkesztőséget, hogyha lehetőség van rá, tegyék közzé levelemet az Egészségünkre című mellékletben, hogy sokan olvashassák el, vonják le a tanulságot belőle, és nagyon vigyázzanak az egészségükre, nehogy velük is ilyen történjen.

Egy hű olvasójuk