Hetvenévesen is nagyon jól tartja magát. Dömölky Lídia, akit nem csak a sportsikereiért csodált egész Magyarország, töredelmesen bevallja, hogy nem tudja megszokni mai önmagát, öregasszony mivoltát, hogy pontosan idézzem az 1964-es tokiói olimpián aranyat nyert tőrvívó csapat tagját, aki mellesleg négy év múlva négy társával Mexikóvárosban még egy ezüsttel lett gazdagabb.
„...nem könnyű elfogadni magam...”
„Igyekszem elfogadni magam, de nem könnyű. Amikor abbahagytam a versenyzést, Berczik Sára nénivel, aki szinte a magyar művészi torna megalapítója és a legnagyobb mozgásművészeti szakember volt, könyveket írtam, s közben megtanultam tőle egy kis testépítést, tudatos mozgást. Aztán sokáig tartottam középkorú hölgyeknek kondicionáló tornát. Most már csak annyi lett belőle, hogy igyekszem reggelente egy kicsit tornászni, kétszer hetente eljárok úszni.”
Mivel egy volt aktív sportoló esetében nyilvánvaló, úgy gondolná az ember, hogy azért néha-néha visszavágyódik egykori sportágába, s ilyenkor lemegy a vívóterembe. Tévedés... Nem megyek. Akkor voltam utoljára, amikor gyerekeket tanítottam vívni. Mindig motoszkált bennem valami, hogy kezembe vegyem a tőrt, de egy idő után elmúlt.”
Természetesen abban a formában, ahogy manapság művelik, egyetlen élsport sem egészséges. „Nekünk is mondogatták annak idején, hogy nem egészséges a vívás, mert féloldalas, mert be kell öltözni nyakig, amikor harmincfokos volt a teremben a hőség. Mindennek megvan az előnye és hátránya. Ugyanígy a veszélye is, még halálos baleset is történt, a mi időnkben is. De e téren is nagy volt a fejlődés, maguk a fegyverek és a ruha is biztonságosabb.”
Akad az élsportolók között olyan is, aki ellustult, elkényelmesedett, elhízott – s viseli ennek következményeit. De ez azért csak ritkább, mert az egykor mozgáshoz szokott versenyzők zöme azért soha nem fordít teljesen hátat annak, ami gyermekkora óta életeleme – a mozgáskényszer, ahogy Lídia is fogalmazott, a későbbiekben is megmarad, még ha módosult formában is. Ez az egyik lényeges dolog. A másik az akaraterő. Nélküle nincs siker, nincsenek győzelmek, nincsenek érmek. Ezt valamennyien megtanulják, s ami egyszer beléjük rögződött, az ott is marad. „Nem csak hiúság, hogy ne hízzam ki a francia kosztümömet, hanem jobban érzem magam, ha nincs rajtam háj. A férjem, bár ő is világbajnok volt, kevésbé figyelt ilyenekre, legalább is tudatosan, de hála istennek nem volt rá nagy szüksége, nagyon stramm még most is, pedig nemrég volt nyolcvanéves.”
„Szerencsém van, mert különösebben nem szeretek enni, s ami még fontosabb, hogy nem is csalogatnak a bűnös dolgok. Ez versenyzői koromban is így volt. Rejtő Ildikót mindig irigyeltem, amikor meg tudta enni a kolbászos rántottát verseny előtt, amikor nekünk egy korty víz is alig csúszott le a torkunkon.”
Egészséges, mint a makk, pedig semmi különöset nem tett és nem tesz érte ma sem. „Nem nagyon kutatok a bajok után, nem járok fürdőbe, sem ellenőrző vizsgálatokra.” Amint kimondja, mint ha akkor tudatosítaná a szavak súlyát. De mindjárt el is hárítja azzal, hogy valószínűleg örökbe kapta, s reméli, hogy a gyermekeinek – egy fia és egy lánya van – s a négy fiúunokának is jutott még az örökségből. „A gyerekeknek sem volt komoly bajuk, de azért elég aggódó szülő voltam. Ők is sportoltak, s bár egyikből sem lett bajnok, megszerették a mozgást. Talán azért, mert soha nem kényszerítettük őket, azt tették, ami örömöt szerzett nekik. S ez az én üzenetem mindenkinek – aki sportol, és aki csak kóstolgatja. A fitnessz, bár ma egy kicsit elcsépelt, sem rossz, bár egy kicsit önsanyargatás, de annak is van értelme. S mindenképpen jobb, mint ha valaki folyton a számítógép előtt ülne.”
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.