FELHĺVÁS

Az ember gyakran kerül olyan helyzetbe, amikor azt hiszi, nincs tovább, vélt vagy valós problémája megoldhatatlannak tűnik. Aztán végül mégis minden jóra fordult. Talán elég lenne, hogy valakinek alaposan kibeszélje magát, kimondja azt, amire csak álmában gondol. Néha ez is segít… Ha úgy érzi, hogy szerelmi, családi vagy munkahelyi sérelem érte, s nincs senki, akinek elmondhatná,

tiszteljen meg bennünket bizalmával!

Ezen a helyen kibeszélheti magát. Rovatunk addig él, amíg Önök megírják kellemes vagy kellemetlen élményeiket, természetesen név és cím nélkül. Leveleiket mellékletünk címére várjuk. A borítékra írják rá: Elmondom hát mindenkinek

Mi négyen jó barátok lettünk...

Öt évig tartó házasság után más nőt talált a férjem. Elköltözött. Szüntelenül a szememre vetette „nagy bűnömet”, hogy meddő vagyok. Nekem már csak a magány marad. Egyszer hazafelé menet szembe jött velem kerékpáron egy hétéves forma kisfiú. Majdnem elgázolt. A fiú utánam nézett, és abban a pillanatban a gyalogjáró korlátjának ütközött, fejjel pedig a betonkerítésnek. Eszméletlenül feküdt a földön, feje vérzett. Próbáltam magához téríteni, arcáról óvatosan letöröltem a vért, és szóltam az ablakból figyelő aszszonynak, hogy hívja a mentőt. A fiút nem ismerte senki, így elkísértem a kórházba.

Késő este értem haza. Lerakodtam, és kimentem az utcára, ahol a baleset történt. Ekkor hozzám lépett egy 14 év körüli srác, és érdeklődött, mi történt. Én visszakérdeztem: - Te tudod, ki az a fiú? A nevét nem tudta, de a ház előtt ülő síró kislányra mutatott, azt mondta, ő a testvére. Odaszaladtam a négy év körüli kislányhoz. Megtudtam tőle, hogy testvére, Péter biciklizni ment, s nála van a lakáskulcs, ő pedig bepisilt, mert nem tudott felmenni a lakásba. Nevetséges, ugyanakkor tragikus eset .Végre megtudtam, hogy hívják, hol lakik Péter. Állítólag anyjuk egy évvel ezelőtt meghatal, apjuk pedig dolgozik. Hazavittem, rendbe tettem a kislányt, és felhívtam a kórházat, elmondtam, amit megtudtam.

Az apa félelemtől sápadtan érkezett hozzám a kislányért. Állítólag valaki telefonált neki, hogy a fia a kórházban van, a kislány pedig nálam. Azt a mai napig nem tudtam meg, hogy ki hívta fel. Még aznap a kislánnyal együtt bementem a kórházba. Az apát ott találtam a fiú ágyánál. Amikor észrevett bennünket, hálásan szorongatta a kezemet, és megköszönte, hogy segítettem.

A kisfiú azóta meggyógyult, mi pedig rendszeresen látogatjuk egymást. Mi négyen jó barátok lettünk. Lehet, hogy egyszer több is…

Gabriella