Aki boldog, az szép?

Véget nem érő vitákat lehet folytatni arról, hogy mi teszi az embert széppé. A szépség nem a nagy mell, hosszú comb, dús haj függvénye. Szép az, akin látszik, hogy összhangban van önmagával.

Ezek persze csak külsőségek, amik a szépségnek csak egy töredékét képezik. Menjünk tovább, és szögezzük le, hogy szép az, aki szépnek érzi magát. Tehát, aki elégedett a saját paramétereivel, és így természetes. Természetes a mozgása, a gesztusai, a mimikája, a hanghordozása. Ha a boldogság és szépség kapcsolatát firtatjuk, akkor sokkal inkább lelki, mint fizikai síkon kell tapogatóznunk. Hiszen, mint ahogy előbb már leszögeztük, az igazi szépség az önbizalom, s így a külvilág felé sugárzott erő hozadéka. A sematizáló reklámok megfordítják a valóság természetes rendjét: nap, mint nap azt látjuk, hogy, aki szép, az boldog. Csakhogy ami, illetve aki csak fizikai adottságai miatt szép, az nem több József Attila Eszméletének imbolygó, száz mázsás, szőke boldogságánál. Aki nem érzi jól magát a bőrében, az nem tud vidámságot és életerőt kifejezni a külsejével sem. A másik alapkő a mosoly. Tudatalattinkban kódolt arany igazság, hogy egy mosolygó embert mindig szebbnek látunk, mint egy bombázó, ám rideg arcot. Nem elhanyagolható a szemek játéka sem. Egy magabiztos, nyitott szempáron szívesen pihentetjük a tekintetünket, akár még gyönyörködünk is benne.

Ha a szépséget úgy fogjuk fel, mint csak mások által megállapított, s így születő emberi tulajdonságot, akkor a napi minimum szükséges 15 percen túl felejtsük el a tükröt, és ne higgyünk Naomi Campbelnek! Lehet, hogy az életben csak egy kiégett, a kiöregedéshez közeledő manöken – és az ugyebár nem valami vonzó... (BB)