„A színpadon nem fáj...”

Pöstyénben akadtunk össze, Dráfiék már az utolsó napjaikat töltötték a fürdőben. A komáromi Magyar Területi Színház vezető színésze, aki 1969-től 1971-ig igazgatója is volt az intézménynek, minden percet igyekezett kihasználni a medencében: az egyik vízsugártól a másikig vándorolt, hogy fájós ízületeit pátyolgassa. A négy hét alatt nem csak a testét, a lelkét is kényeztetette egy kicsit, arra is kel a gyógyír, hiszen az ő mesterségében az évek során a tapson, a sikeren, a gyönyörűségen kívül sok-sok mérget, bánatot is nyelt. 1959 óta áll színpadon, s mostani kicsi társulatával, a Teátrum Színházi Társasággal ma a vidéket járja, hogy, mint mondja, a „legeldugottabb helyekre” is elvigye a szép magyar szót.

Nemrégiben műtéten esett át, a forgói elkoptak, most már mindkét lábában műforgó van, de azt mondja, soha nem gondolkozott azon, hogy bírja-e az iramot vagy sem. „Nyolc évvel ezelőtt a bal lábamat operálták, egy éve novemberben a másikat. Már a nyolcvanas években megpróbálták egyszer helyrehozni, akkor még Brünnben, az tizenkét évet kibírt, s akkor már nem úsztam meg, ki kellett cserélni, mert fájdalmaim voltak. Addig, amíg a színpadon nem éreztem, nem nagyon idegesített, de egyszer csak, amikor hirtelen mozdulatot kellett csinálni, nagyon éreztem.”

Azon, hogy a közönség észreveszi-e vagy sem, nem gondolkozott. „Szerintem észrevette, de a színpadi munka olyan pszichikai nyomás, hogy az ember nem érzi, hogy valami fáj.”

„Á dehooogy!” Hosszú szünetet tart, amikor arról próbálom faggatni, nem húzta-e meg a vészféket, amikor a nyolcvanas években rájött, hogy mi fenyegeti. „Nem spekuláltam rajta, nem is ajánlotta senki.” Nem vagyok benne biztos, hogy ellenkező esetben jobban odafigyelt volna magára, a kételkedés, valami mással vegyülve szemben ülő felesége szemében is ott van. „Fiatal volt Matyi, harmincöt-harminchat éves, amikor el kezdett fájni neki, de olyan őrületesen, s akkor kórházba is került. Egy hónapot volt ott – emlékezik Borbála asszony. – Az orvosok azt állapították meg, hogy becsípődött az ideg, s azt ajánlották, hogy amíg nem muszáj, ne operáltassa. S ő ehhez éveken keresztül tartotta magát. Már alig tudott menni, mindannyian mondtuk neki, hogy nézesse meg, mi is az, de ő legyintett, hogy amíg bírok, megyek, mert úgyis meg kell majd műteni. Tiszta véletlenül eljutottunk Františkové Lázněba, jobban mondva, nekem kellett mennem, és én rábeszéltem, hogy jöjjön velem. Ott rögtön megállapították, hogy kokszartrózisa van. Két héten belül műtötték Brünnben...”

Egy picivel rövidebb lett a lába, de a színpadon nem volt észrevehető – Liliomfiként ugrált, táncolt. Úgy felugrott a sezlonra, hogy az orvos, Tornóczy László doktor azt mondta: „Eltakartam a szemem, hogy ne lássalak.”

Pöstyénben szorgalmasan rótta a métereket. Próbálta behozni, amit Komáromban elhanyagolt. „Tudom, hogy van ott uszoda, s jót tenne, de elfoglalt ember vagyok, nincs nekem arra időm – magyarázkodik.”

Mindkét lábát Érsekújvárott műtötték. „Nagyon jól csinálják. A nyakamat is ott hozták rendbe. 2003 január 19-én előadásunk volt – a Teátrummal a Furcsa párt játszottuk. Előadás után megvendégeltek bennünket, s én megfogtam a villát, de kiesett a kezemből. Hat hétig kutattak utána, hogy miért történt – az idegorvos az ortopédiára küldözgetett, az ortopéd az idegorvoshoz. Megjártam Pozsonyt, de nem lettem okosabb. Elmentem megint Újvárba Tornóczyhoz, két hétig vizsgálgatott, egyszer csak megunta, felküldött két emelettel följebb az idegsebészetre, s a röntgenfelvétel egyértelműen megmutatta, hogy be van csípődve az ideg a nyakcsigolyámban. Pénteken hazaküldött, hétfőn megcsinálták Komáromban az előzetes kivizsgálásokat, kedden bevonultam hozzá, szerdán megműtött. Abban a pillanatban elmúlt a fájdalom, pénteken hazaengedett. Hat hétig kellett hordanom azt a kemény gallért, utókezelésre jártam...”

Egy kis otthoni torna, egy kis ez, egy kis az? Talán segítene... Furcsán néz, felhúzza a szemöldökét: „Annyit lótok-futok, hogy még ezzel is törődjek? Úgy elfáradok, hogy nem akaródzik...“