„A mozgásom sajnos már nem a régi...”

Kétszer hetente teniszezik – ez szentírás még ma is. De van úgy, hogy háromszor is. Bár nyomatékosan figyelmeztet, hogy hatvan év az hatvan év, utána mindjárt kiderül, hogy fiatalnak kell maradnia: a hétéves Anička mellett nem lehet a papa öreg. A kislány a második házasságából született, az elsőből van egy felnőtt fia, Jan Kodeš (31) junior, aki szintén teniszező volt valamikor, és egy lánya, Tereza (27). Anička kikényszeríti, hogy a papa foglalkozzék vele: biciklizni együtt mennek, futni inkább csak egyedül, s ügyel arra, hogy rendszeres legyen a dolog, hogy megőrizze kondícióját. Ez azért is fontos, mert még ma is rendszeres részvevője a veterán tornáknak. Az idén csak vendégként volt Wimbledonban. „Nem sikerült elég pontot gyűjtenem. Utoljára tavaly a US Openen játszottam, akkor Nastaséval egy csoportban, azóta nem. A nálam fiatalabbak, Borg és a hozzá hasonlók rendszeresen szerepelnek, én a hatvan évemmel már nem vagyok olyan aktív, nehéz beverekednem magam a 45 év fölötti kategóriába.”

Folyton ott van a körforgásban – számos meghívást kap, s ezeket nem illik elutasítani – legyen az volt hírességek focitornája, vagy bármi más. „Néha mások beszélnek rá, hogy átmozgassam magam, hogy kimenjek a pályára, de legtöbbször azért magamtól szánom rá magam” – vallja be töredelmesen. – Fontos, hogy az izmok rugalmasak maradjanak! Teniszből manapság sincs hiány, folyton akad, aki szeretné, ha kimenne vele a pályára, esetleg elleshetne valamit Wimbledon és Párizs, ez utóbbi ráadásul kétszeres bajnokának művészetéből.

Ha odaül a lelátóra, vagy a tévében néz meg valamilyen meccset, teljesen lázba jön, főleg ha azt látja, hogy a huszonévesek öregapóként mozognak a pályán. Ilyenkor szikrákat lövell a szeme: „Hergott – siklik ki a száján –, ha ezt a mai játékot nézem, türtőztetni kell magam, hogy ne rohanjak be a pályára. Néha nagy kedvem lenne hozzá, hogy megmutassam nekik” – morogja.

„Az egyes ütéseket azért még máig nem felejtettem el – figyelmeztet. Köztudott, hogy főleg fonákütése volt halálos, ez vitte világhírnévre, s azok, akik ma kiállnak ellene, állítják, hogy még mindig van mitől tartani. Valamiben azért mégiscsak jeletkezik a hatvan év: – A mozgásom már nem olyan, mint régen. Az az érzésem, mintha a pálya nagyobb lenne. Ha a játékos nem időben ér a labdához, akkor legtöbbször hibázik. A legeslegjobbak között csak azoknak van helyük, akiknek gyors a lábuk, reakciójuk és a gondolkodásuk. Mindez a korral lelassul...” (Urbán Klára)