A mi kis angyalkánk már a mennyországban van

A szerkesztőségbe küldött levelében így folytatja: „Miután férjhez mentem, a párom szülőfalujába költöztünk. Az én szeretett Péterem mindent átgondolt és kitervelt. Vettünk egy kis házat egy nagy telekkel kedvező áron, és rengeteg tervünk volt, hogyan fogjuk berendezni. Tudtam, hogy egy vallásos, a hagyományokat tisztelő családból származik, és úgy gondoltam, nem lesz gond. Amikor először meglátogattam Péter nagymamáját, megtudtam, hogy hisz a babonákban. Amikor odamentünk hozzá, éppen a kapu előtt söprögetett. Azonnal abbahagyta. Kiderült, azért tette, mert így nem vette el tőlünk a szerencsénket. Hát, csak néztem és magamban mosolyogtam. Gondoltam: 85 éves, egész életét egy helyen élte le. Szóval itt sok minden ráragadt.”

Kiderült, a levél szerzője nem sokkal a faluba költözés után terhes lett. „Közeledett a szülés időpontja, és a férjemmel elmentünk babakocsit venni. Behoztuk az autóból, és én izgatottan tologattam az udvaron. A nagymama véletlenül éppen az anyósomhoz ment, és amikor meglátott, sírva fakadt. Azt hittem, hogy nem tetszik neki a babakocsi. De nem ez volt az oka. Állítólag egy terhes nőnek nem szabad babakocsit tolnia baba nélkül, mert végleg üresen maradhat. Sőt a szülés előtt megvenni sem szabadott volna. Ez már kissé felbosszantott! Hogy mondhat valaki ilyen ostobaságokat?! De Peti eltussolta a dolgot“ – emlékezett vissza a fiatalasszony.

Nemsokára rá megszületett a lányuk. „Egészséges, szép baba volt, és boldogok voltunk. Peti anyja szinte repesett az örömtől. Ez volt az első unoka a családban, és Angyalkának hívta. Nagymama csak hét nap elteltével jött el hozzánk – a babona szerint korábban nem jöhetett, hamarabb nem vethette a szemét a babára. Rögtön egy piros zsinórt kötött a kicsi csuklójára, nehogy valaki megigézze, és hogy majd ez biztosan megvédi őt. A férjem rám kacsintott, hogy ne kommentáljam a dolgot, és udvariasan megköszönte. Itt ez a szokás. A kicsi egészséges volt és nőtt, mint a gomba. Három hónapos volt, amikor egyik reggel felébredtem, és azonnal furcsállottam, hogy a kicsi nem szuszog, nem nyöszörög, nem ad ki semmilyen hangot. Éjszaka még kapott tejet, úgyhogy éhesnek nem kellett volna lennie, de gyanúsan csöndben volt. Odamentem a bölcsőhöz – és ezt az élményt senkinek sem kívánom! Nem élt! Az orvos azzal nyugtatott minket, hogy nem a mi hibánk volt. Az ok egy furcsa diagnózis: hirtelen csecsemőhalál szindróma. És a babakocsink tényleg üresen maradt“ – zárult a szívszorongató olvasói levél.