Az uniós árak szintjén

Évekkel ezelőtt a hazai agrátermékek piacszabályozási elveinek kidolgozása és bevezetése után sokan azt hitték, hogy végre ez a rendszer megoldja a piaci kilengések okozta termékár-ingadozásokat, biztonságot hoz majd a ternelőnek, hiszen arra épül, hogy pontosan felmért termelési kapacitások és lehetőségek valamint a belső piac felvevőképességének ismeretében beszabályozhatóvá válik a termelés és a fogyasztás viszonylagos egyensúlya, a termékfeleslegek elszívására létrehozott pénzforrásokkal rendelkező alap ezt az egyensúlyt felügyelve biztosítja a termékárak stabilitását.

Nos, úgy tűnik, hogy a piacszabályozás intézményesített rendszerének egyik fontos tényezője, amely piacszabályozási alapból azóta intervenciós ügynökséggé változott egyedül nem jelent megoldást az ágazati termelés és a piaci igények közötti egyensúly fenntartására. Ma már nyilvánvaló, hogy nem elég a központilag meghatározott garantált értékesítési ár, hiszen bármilyen kilengés esetén a piaci ragadozók azonnal lecsapnak, s bizony keményen megfejelik a lehetőséget. S ez nem az ő hibájuk, hiszen a piac mindenütt így működik. A rendszerben levőknek kellene hatékonyabban és szorosabban együttműködniük, hosszabb távú, valóban betartott korrekt szerződések alapján létesíteniük üzlerti kapcsolatokat, hogy a piaci kilengéseket közösen tudják kivédeni. Mert a hatás-ellenhatás törvénye itt is érvényesül, amit a feldolgozók nyernek a letört felvásárlási áron a jövőben fokozódó kereslet miatti áremelkedésben újra elveszíthetik.

Leginkább a hullámvasúthoz hasonlítható az a pálya, amelyet a hazai sertéságazat termékpiaca az elmúlt félévben befutott. Az utóbbi évek fokozatosan növekedő árszínvonala röpke pár hónap alatt akkorát esett, hogy az még a legerősebb termelőket is megingatta, s szinte megkérdőjelezte a sertéságazat gazdaságosságának létjogosultságát. Miközben a folyamat ilyetén alakulása szinte várható volt, hiszen az előző időszakban központi garanciákkal mesterségesen felfuttatott értékesítési árak nyomán, amelyek meghaladták az 50 koronát, a falusi udvarokban is gombamódra szaporodtak a sertésólak s bennük a „csunyik”, csak az volt a kérdés, hogy a túlkínálat nyomán mikor kezdi meg a menetelését az „árkommandó”, amely a termelők kényszerhelyzetére alapozva - hiszen az állatokat a vágósúly elérésekor mindenképpen el kellett adniuk - könyörtelenül letarolja a piacot. Az ágazat vezetése kiszolgáltatott helyzetbe került, hiszen a túlkínálat intervenciós felvásárlással való letörésére az intervenciós ügynökségnek az elején nem volt pénze, így az állattenyésztők szabad prédáivá váltak a piac kénye-kedvének. A legérdekesebb az egészben az volt, hogy a 30 koronára letört termelői árak csak alig pár koronás ún. akciós árcsökkenésben jelentek meg a tőkehúsok árában az üzletekben.

Azóta, a termelők szempontjából hálistennek, újra fordult a kocka. Amint eltűnt a piacról a felesleg, újra keresett lett a sertés, a legújabb hírek szerint már ismét ötven korona fölötti árat kínálnak kilogrammjáért. Félő azonban, hogy amikor újra felszálló ágban van a sertésár, ennek felhajtóerejébe kapaszkodva a termelők szállnak majd el a kínálkozó lehetőségtől, s esnek át a ló tulsó oldalára az árkövetelésekkel.

Bár az vesse rájuk az első követ, aki nem élte át, mit jelentett számukra akár a pár ezer korona vagy a több mint százmillió koronás kiesés a kikényszerített árcsökkenés következtében, legyen az kistermelő, vagy nagygazdaság, tehát érthető, hogy legalább megpróbálnak valamit lefaragni abból, amit az első félévben elszenvedtek. A gond csak ott jelentkezik, hogy ezáltal újra felülnek a hullámvasútra. Ha ugyanis az elkövetkező hónapokban újra felsrófolják az árakat, csak idő kérdése, hogy az ennek következtében megjelenő túlkínálat mikor üt vissza rájuk újra.

Ezért noha elfogadhatónak tűnik a termelők érvelése, hogy ők most az eddigiekért visszavágjanak, s a lehető legmagasabbra srófolják fel az árakat, talán mégis a józan észre hallgatva kompromisszumot kellene kötniük a felvásárlókkal annak érdekében, hogy pár hónappal az unióba való belépés előtt konszolidálódjon a termékpiac, nehogy egy szétzilált, alapjaiban megrendült ágazatnak kelljen felvennie a versenyt a szabaddá tett piacon amúgy is erős külföldi versenytársakkal. Ezt jónéhányan tudatosítják, s egyre gyakrabban hallani olyan józan hangokat, amelyek az EU-ban érvényes árszintre belőve szeretnék közösen meghatározni az árakat. A belépés előtt pár hónappal ez tűnik a legésszerűbb megodásnak. Az uniós piacokon a sertésárak 1,1 – 1,3 euró között mozognak, s feltételezhető, hogy az ágazatban ott sem magasabb a rentábilitás és haszonkulcs 5-10 százaléknál, így ésszerűnek látszik a 42-45 korona közötti hazai termelői árszínvonal elérése, és remélhetőleg huzamosabb ideig történő betartása. Ha hosszab távon érvényesül, stabilizálhatja a termelési szintet, s a piacot is megtisztíthatja az ügyeskedőktől. (yó)