Nagyobb, mint amilyet első látásra várnánk

ÚJ SZÓ-TESZT

A 90-es évek közepe óta a biztos pont. A Renault és a francia márkákhoz hű nem túl gazdag, ám nem is nagyon szegény autósok számára. A Renault 19-est váltó Mégane 1995-ben indult világhódító útjára, azóta már a harmadik generációját gyártja a cég. S mivel a 2008-ban piacra dobott széria sikeres, másfél évvel ezelőtt csupán egy arcfelvarró kúrát írtak elő számára, mielőtt még 2016-ban – a tervek szerint – átvenné a helyét a negyedik sorozat. A Mégane nem új járgány tesztjeinkben sem, ezúttal a kombit, franciásan a Grandtourt próbáltuk ki.

Mint minden ráncfelvarrás, ez is elsősorban a külcsínről szól: ilyenkor a dizájnereknek módjuk van utólag tökéletesíteni, a kor divatjához fazonírozni a modellt. A varrogatást szerencsére nem vitték túlzásba a franciák, így elmondható, hogy az átszabás szebbé tette a kocsit. Ez főként a belsőre igaz, a műszerfal sokkal elegánsabb, mint a 2008-asban.

A Mégane alapból egy kompakt autó, a Grandtour ennek a puttonyos verziója, így az ember azt hinné, valójában egy közepesen kis kocsival van dolgunk. Pedig nem, az autóval kapcsolatban talán ez lehet a legnagyobb tévedés: a Grandtour tágas. Tágas az utastere (négy személynek), tágas a csomagtere is. Az ötödik ajtó nyílása óriási, a hátsó rakodóteret nem szűkítik túlságosan a kerékdobok. Mindent, amire egy négy-öt fős családnak szüksége van egy kisebb-nagyobb nyaraláshoz, békésen elnyel az autó. Praktikus az oldalankénti tároló, van háló, gyűrű, pánt, akasztó és 12 V-os csatlakozó is – panaszra nincs ok.

Meglepően csendes

Hm, benzinest kaptam volna? Ez volt az első reakcióm, amikor felfigyeltem rá, hogy gyakorlatilag alig hallani a motort. A legjobban hangszigetelt középkategóriás kocsik – a luxusautókról most ne beszéljünk, az más kategória – belső terébe is behallatszik menet közben a dízelmotor tipikus kerregő hangja. Itt nem. A ráncfelvarrás előtti Mégane-széria egyik benzines típusának boldog tulajdonosával is megnézettem az autót, ő azt mondta: a saját (nem turbós) benzinese jobban zörög, mint ez a dízeles.

A menettulajdonságok is a kocsi előnyére változtak. Míg a korábbi Renault-ban a gyengébb gyomrú utasoknak egy-egy kritikusabb – magyarul állatian pocsék – útszakaszon áthaladva volt olyan érzésük, hamarosan kidobják a taccsot, az új Mégane Grandtour sokkal kultiváltabban fogyasztja a kilométereket elődjénél.

Feljebb húz

Az autó papíron mélyen 5 liter alatt fogyaszt, a teszt során persze ez nem teljesen volt így, ám még az általunk mért 5,1 literes adat is kiválónak mondható. Talán csak intenzív klímázással lehetne ennél magasabb fogyasztást elérni. A 110 lóerős motorhoz valós teljesítmény párosul, ám mindez az alacsonyabb fordulatszámokon nem jön elő.

A dízeles kocsiknál hozzá vagyunk szokva, hogy gyakorlatilag bármennyire alacsony fordulatszámon húznak. Ez az 1,5-ös dCi motor nem egészen. Ha kiengedett sebességgel bedöcögünk egy körforgalomba – egyest ugyebár már nem teszünk be, mert nem álltunk le –, szinte nehezére esik kettesen beindulnia. Az alsó tartományokban még gyengébben húz, mint a szerző 16 szelepes matuzsálemi korú benzinmotorja, pedig utóbbi arról híres, hogy igazából csak magas fordulatszámban érdemes játszani vele.

Mindez viszont az esetek túlnyomó többségében csak „szépséghiba”, egyszerűen meg kell szokni, hogy magasabb tartományokban váltunk feljebb, így lesz elég szufla az autóban. Fent már jól húz, igazán dinamikus élményt nyújt – a feljebb már jelzett alacsony fogyasztás mellett.

Összegezve, a Grandtour vásárolója elfogadható áron jó minőségű, tágas és jól használható autót kap. Az üzemanyagszámlák miatt pedig aligha kell majd aggódnia. (MSz)