Théraváda: A déli buddhizmus

Az előző részekben tárgyalt tibeti vadzsrajána és a japánban kialakult zen a mahájána (széles út, nagy jármű) buddhizmushoz tartozik, de mivel az ókori görög filozófus, Hérakleitosz fejével gondolkodunk, valószínűleg már sejtjük, hogy ha nagy jármű van, akkor kis járműnek is kell léteznie. Ez a kis jármű (keskeny útnak is fordítják) a hínajána ágazat, ezen belül is főleg a théraváda, amit polgári nyelven déli buddhizmusnak is nevezünk.

Járművek, fogalmak, iskolák

De mi is a különbség a nagy jármű és a kis jármű között? Elsősorban az, hogy a nagy járműre sokan felférnek, a kicsire viszont jóval kevesebben. A mahájána irányzatok követőinek viszonylag könnyű dolguk van, hiszen leegyszerűsített rendszerek alapján gyakorolhatják az Utat. Ezzel nem azt állítjuk, hogy ezek a buddhisták könnyebben és hamarabb érik el a megvilágosodást, talán csak arról van szó, hogy kevesebb formai akadályt kell leküzdeniük, mint a théraváda követőinek. A déli buddhizmus őrizte ugyanis a leginkább meg az eredeti ókori buddhista tanítást, legalábbis ami a szabályrendszert és a folklórt illeti, hiszen nem tett meg akkora utat, mint a Japánba Kínán keresztül eljutó zen vagy a Tibetben lámaizmussá alakult buddhizmus. A théraváda történetéről annyit, hogy Indiában az i. e. 3. századbeli Asóka király idejében élte a fénykorát, akkor gyakorlatilag egész India buddhista volt. Mivel azonban a hatalmas ország területén sok szekta és iskola kezdett elkülönülni egymástól a szövegmagyarázatok és Buddha tanításainak értelmezése nyomán, hivatalos buddhista zsinatokat, tanácskozásokat tartottak, ahol bizonyos alapvető téziseket lefektettek, megszilárdítottak, vagy éppen eltöröltek. A korai buddhizmus három legismertebb aliskolája volt a Mahávihára, az Abhajagiri vihára és a Dzsetavana vihára. Amit mindenképp tudni kell, hogy a buddhizmus ókori szent szövegeinek nagy része páli nyelven íródott. Ez a szanszkrithoz hasonlóan egy ma már halott nyelv, a hittudósok viszont ma is megtanulják, hiszen ha a kívánt tudás birtokába akarnak jutni, nem fordításokat fognak olvasni, hanem a torzításoktól mentes eredetit.

Lótusz és fátyol

Mivel a théraváda fogalomrendszere és annak összefüggései egy újságcikk terjedelmi korlátain finoman szólva is túlmutatnak, inkább nézzük, hogyan viszonyul egy gyakorló buddhista a világ dolgaihoz és saját magához. A gyakorló buddhisták nem azok, akik a buddhistaságot még nem nagyon tudják, ezért gyakorolniuk kell, hanem az aktív buddhisták, akik rendszeresen meditációs gyakorlatokat végeznek. A buddhista meditáció alapja, ahogy a zenről szóló fejezetben is írtuk, a keresztbe rakott lábakkal, lótuszülésben történő meditáció, amelynek két alappillére a helyes testtartás és a lélegzet folyamatos figyelése. Kilégzés, belégzés, a lehető legóvatosabban, erőltetés nélkül, spontán. Ha a lélegzésünket képesek vagyunk megfigyelni, fokozatosan testünk minden rezdülését képesek leszünk figyelem és kontroll alatt tartani, beleértve a gondolatainkat is. A rendszeres és helyes meditáció pedig megteremt egy olyan tudatállapotot, amely képessé tesz bennünket arra, hogy a világot letisztult valójában ismerhessük meg. A legtöbb földlakó ugyanis nem lát túl Mája fátylán, amely finom és cirkalmas szövetével eltakarja előle a világ eredeti valóját.

Buddha nem isten, a karma nem játék

A buddhizmust jobbára csak távolból szemlélő nyugati emberek talán leggyakoribb tévhite, hogy a buddhisták számára Buddha az isten. Ezért vannak tele a buddhista templomok Buddha-szobrokkal, hiszen Buddhát imádják. Nos, a buddhisták, bár tisztelik Buddhát (pontosabban a valaha élt és jelenleg élő buddhák összességét), nem tekintenek rá(juk) istenségként, inkább csak követendő példaként. A buddhistáknak nincsenek isteneik, ők a buddhaságot tisztelik, és keresik, fejlesztik önmagukban. Mármint a gyakorló buddhisták, mert hát a keleti társadalmakban sem igazán volt megoldható, hogy mindenki kolostorba vonuljon, így a vallás gyakorlásának leegyszerűsített változatait is ki kellett fejleszteni, hogy azok is gyakorolhassák, akikhez a páli kánon részletekbe menő tanításai nem juthatnak el, vagy nincs idejük és módjuk meditálni. Ennek a legközismertebb és legegyszerűbb formája a mantrák ismételgetése. A mantra igazából ima. Aki nem meditál, mantrákat ismételgetve éli meg vallásosságát, ha nem épp magányosan elmélyedve, akkor az utcán sétálva vagy épp a buszon. Emellett persze igyekszik betartani néhány alapvető buddhista szabályt, például hogy nem öl meg más élőlényeket, és nem bonyolítja feleslegesen a saját karmáját.

Tenni vagy nem tenni

A karma törvényéről való gondolkodás az utóbbi évezredekben alapvetően meghatározta a buddhista és hindu emberek gondolatvilágát, és meghatározza most is. Az univerzum legfőbb törvényéről van szó, amelyet leegyszerűsítve az ok-okozat, akció és reakció törvényeként jellemezhetünk. Míg azonban az akció-reakció törvényével Nyugaton leginkább a fizika foglalkozik, Keleten ez átszövi a vallásos ember egész gondolkodásmódját. Lényege, hogy minél több dolgot csinálunk, annál több következménye lesz, tehát nem csinálni semmit igazából jobb, mint csinálni valamit. A buddhista és hindu ember számára ugyanis a mennyország nem más, mint amikor a lelke nem születik többször újjá, hanem visszatér a nagy közös világlélekbe. Ezt viszont csak úgy érheti el, ha az illető a sorozatos újjászületések, lélekvándorlás fokozatai végén eléri a buddhaságot, a megvilágosodást, egóját és karmáját lenullázza, nem terheli már felesleges cselekedetek okozataival a világegyetemet, és visszatér oda, ahonnan jött. Persze, az sem biztos, hogy a narancssárga lepelben közlekedő, borotvált fejű théraváda szerzetesek, a boncok lelke haláluk után egyből a Nirvánába kerül, hiszen attól, hogy szerzetes valaki, még nem biztos, hogy buddha lesz.

Vágyakozás egyenlő szenvedés

Amíg akarunk valamit, szenvedni fogunk. Erre jött rá a nagy fa alatt a Krisztus előtti 6. században Gautama Sziddhártha, az első buddha, és máig ez a buddhizmus egyik alaptézise. A világ állandóan változik, benne pedig nemcsak a dolgok, hanem az egyén is. Az emberek egója folyamatosan azt a látszatot kelti, hogy ők állandó létezők, ráadásul különböző vágyakkal vannak teli, amelyeket az egójuk termel. Ez nem valami elvont tantétel, hiszen bárki letesztelheti magán, ha összeírja egy papírra, mi mindent akar elvégezni, mondjuk, egy átlagos szerdai napon. Ha viszont üres a lista, és nem akarunk semmit, máris nyugodtabbak vagyunk, és tudunk a fontosabb dolgokra figyelni.