Ateisták

Azt talán leszögezhetjük már az elején, hogy az átlagember az ateistákról sem tud többet, mint bármelyik vallásról, amelyik tájainkon nem elterjedt. Pedig ateisták voltak már a kereszténység kezdete előtt is: az i. e. 3. században élt görög filozófust, Epikuroszt tartják az egyik első ateista gondolkodónak.

Tudományos érvekkel

A mai közhiedelem szerint az ateisták szigorú tekintettel és kiüresedett lelki világgal bíró egyének, akik tagadják a mindenható jóisten létezését, leginkább tudományos érvekre hivatkozva. A fizika és a társadalomtudományok segítségével viszonylag egyszerűen megmagyarázzák maguknak (és időnként másoknak is), hogy a világűr galaxisai közt nem valószínű, hogy lakik egy Isten nevezetű igazságos szakállas bácsi, a vallásosság pedig a társadalmi fejlődés bizonyos szintjeinek velejárója, melyre a múltban (és ma is) leginkább közösségformáló ereje és tömegmanipuláció céljából volt szükség.

A világ persze sokszor produkál olyan jelenségeket, amelyekre aktuális állása alapján a tudomány sem szolgáltat magyarázatot, de akik ettől várják a világ megmagyarázását, nyilván úgy vannak vele, hogy csak idő kérdése, és „brit tudósok” erre is megtalálják a magyarázatot. Nemcsak erre, hanem mindenre, hisz fejlődünk, mégpedig előre, s nem visszafelé. Vagyis az ateisták ilyen értelemben a tudományban hisznek, legyen szó ontológiáról vagy kozmológiáról. Mindezzel az eszmefuttatással egyébként nem az a célunk, hogy hajuknál fogva előrángatott érvekkel bebizonyítsuk: igenis az ateisták is hisznek valamiben, csupán megpróbáljuk megközelíteni azt a fajta gondolkodást, amit képviselnek. Ami eleve lehetetlen feladat, hiszen az ateisták sem alkotnak homogén közösségeket, amelyekben központilag lefektetett tézisek alapján hisznek vagy nem hisznek, vagy épp tagadnak valamit, amit a vallásos ember elfogad. Akadnak csoportosulások, amelyek tagjai összejárnak, vagy épp az interneten beszélik meg és propagálják nézeteiket az ateizmusról, de ezek (tag)létszáma elenyésző ahhoz, hogy társadalmi szerepvállalásuk komolyan vehető legyen. Meg hát eleve a világban létező ateisták nagy része valószínűleg nem érez késztetést arra, hogy nézeteit valakikkel megbeszélve közösségekbe járjon. Vagy mert nincs rá ideje, kedve, vagy egyszerűen úgy van vele, hogy ha olyan emberek társaságába járna, akikkel közös világnézete köti össze, akkor annyi erővel már vallási közösségbe is járhatna, azt meg minek, hiszen ő mégiscsak egy ateista. Tömören szólva: a legtöbb ateista elvan magának az ateizmusával, és nem foglalkozik vele. Persze közéjük sorolhatjuk azokat is, akik nem tartják magukat kimondottan ateistának, viszont „én ezekből a dolgokból inkább kimaradok” alapon vallásosnak sem, életüknek és gondolkodásuknak nem képezik részét ezek a témakörök és kategóriák.

Gyanúsak, az biztos

Az ateistákra tehát lényegében a társadalom legártalmatlanabb tagjaiként tekinthetnénk, mégsem ez a helyzet. Az ateizmus, ateista szavak egyértelmű negatív jelentéstöltettel bírnak, legalábbis tájainkon. Egyrészt, mert a keresztény egyházak szóhasználatában az ateistákat istentagadónak tartják, ami szintén nem egy pozitív jelző, másrészt, mert a szocializmus éveiben az ateizmus a pártállam hivatalos ideológiájának számított, vagyis aki karrierre vágyott, annak nem igazán volt tanácsos vallási közösségeket látogatnia. Az 1989-es rendszerváltások egyik hozadékaként ismét szabad lett a vallásgyakorlás, az ateizmus viszont a szocialista rendszer örökségeként magával hozott egy pejoratív jelentéstöltetet. Ezért ma sokan inkább fel sem vállalják ateizmusukat a nyilvánosság előtt, egyrészt, mert magánügynek tekintik, vagy mert el szeretnék kerülni, hogy néhány önjelölt hittérítő elkezdje magyarázni nekik, miért nincs igazuk, vagy hogy mire számítsanak a végső ítéletkor, ha nem hajlandóak megtérni. Az egész jelenség alapja gyakorlatilag a többség-kisebbség szokásos viszonyrendszerén belül keresendő: a többséget gyakran irritálja a kisebbség mássága, és szeretné a saját képére formálni. És hát a más hitű (hitetlen) személyek elfogadására való biztatás sem része még mindegyik vallásnak (vagy ha része is, nem mindenki szereti hangoztatni).

Kételkedem, tehát vagyok

Az ateisták egy része napjainkban inkább szkeptikusnak, vagyis kételkedőnek tartja magát. Ők jellemzően azok, akiket állandó jelleggel foglalkoztatnak bizonyos kérdések, amelyek mentén világnézetük felépül, és amely kérdésekre válaszokat is keresnek. A magyarországi Szkeptikus Társaság például egy ilyen egyesület. Jelenlegi elnöke Hraskó Gábor, aki gyakorlatilag egész eddigi életében tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozott. Az egyesület legismertebb tagja viszont Vágó István, aki televíziós műsorvezetőként volt évtizedekig biztos pontja a tévénéző magyar embereknek, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül. Az említett nonprofit szervezet célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a tudomány eredményeire és az embereket széles körben befolyásoló félrevezető információkra, összeesküvés-elméletekre, és segítsen megválaszolni azokat a kérdéseket, amelyek felfedik bizonyos babonák s dogmák lényegét. Az egyesület tagja a Szkeptikus Szervezetek Európai Tanácsának, határozottan deklarálja politikai és lobbicsoportoktól való függetlenségét. És bár nevezhetőek istentagadónak vagy bárminek, tevékenységüket nem az határozza meg, hogy a vallásokat bírálnák. Vágó István erről így beszélt egy interjúban (24.hu): „Nem vagyok például – ateistaként – soha valláskritikus, azt, hogy Jézus feltámasztotta a halottakat, nem kell bizonyítani, az hit. De ha valaki azt mondja, hogy a sumérok és a magyarok rokonok vagy nyelvrokonok, azt illik valamivel alátámasztania.” Ebben az értelemben véve tehát a kételkedők (ha tetszik, az ateisták) nem alapvetően a vallási alapú tévhitekkel és a vallási közösségekkel szemben határozzák meg magukat, hanem a mindenkori mindenfajta téveszmékkel szemben, amelyek a világban előfordul(hat)nak. Összeesküvés-elméletekkel telepakolt jelenünkben így tevékenységük kimondottan áldásosnak nevezhető (még akkor is, ha erre a jelzőre egy ateista csoport vélhetően nem kimondottan tart igényt).

Mi lesz a lélekkel?

Ha vesszük a fáradságot, és megismerkedünk azokkal a tudományos és egyéb észérvekkel, amelyekkel az ateisták és/vagy a szkeptikusok megmagyarázzák nekünk a világot annak összes létező folyamatával és téveszméjével együtt, akkor elképzelhető, hogy örökké kíváncsi agyunk, elménk megnyugvást nyer. Lelkünk viszont aligha. Ezzel pedig már meg is válaszoltuk a kérdést, hogy miért van a 21. században még mindig annyi vallásos polgár a világon. Valószínűleg azért, mert az ember a vallásban legalább annyira keresett lelki megnyugvást és erkölcsi iránymutatást, mint az őt körülvevő világ jelenségeinek magyarázatát. Ezt kereste a mamutvadász barlanglakó ősember, ezt keresi a számítógépes programozó is a 200 emeletes felhőkarcolóban ülve több tízezer évvel később. És ahogy a dolgok állásából megfigyelhető, még keresni is fogja egy jó darabig. De helyzete nem reménytelen, hisz számos irányzat közül válogathat az értelmi megismerés és lelki megnyugvás útján. Az igazságot úgyis csak élete végeztével ismerheti meg, hiszen az odaát van.

Ateista nem egyenlő pogány

Ismerjük el, nem nagy csoda, hogy az átlagember az ateistákkal nem foglalkozik. Az ateisták nem építenek díszes templomokat, nem tartanak turistacsalogató felvonulásokat és zarándoklatokat, de még alagsori meditációs kurzusokat sem. Nem is tudunk róluk semmit, egyeseknél pedig ez odáig fajul, hogy összemosnak bizonyos kifejezéseket, például a pogány szót is az ateista szinonimájaként használják. A pogány kifejezés ugyanakkor nem a hitetlen vagy istentagadó emberek jelzője, hanem bizonyos többistenhívő, azaz politeista vagy természethívő (panteista) kultuszok híveit jelenti. A jelenségnek a magyarban az lehet az oka, hogy több jeles szerzőnk műveiben a nem keresztény szereplőket egyformán illetik a hitetlen és pogány jelzőkkel.