<p>Sosem volt szándékom az észosztás. Ha olykor úgy tűnt volna (úgy tűnnék), hogy jól megmondom a tutit, az csak fogalmazási készségem okozta félreértés. Mindig magamról írok, a magam tapasztalatait osztom meg Önökkel, akik még ennyi év után is elolvassák ezt a negyedik oldalt. És sok minden, ami elméletben olyan jól megy, nekem sem sikerül a gyakorlatban.</p>
Legalábbis sokszor nem. Viszont azt már tudom, hogy a gondolatnak ereje van, ha elméletben valamit elfogadtam, az előbb-utóbb a gyakorlatban is menni fog. Ugye, Önök is ismerik azt a típust (Füles), aki örökké veszít, és mondogatja is, minél többször veszít, annál többet, hogy nekem nem sikerül semmi, nekem soha nincs szerencsém, az ág is húz, és ugye, tapasztalják azt is, hogy tényleg húzza? Na, hát én ilyen voltam. Ha százan álltunk egy dió- vagy gesztenyefa alatt, a lehulló termés biztos az én fejemen koppant. És mondtam is rendszeresen az ág is húz után, hogy az esni való is az én fejemre esik. Mert pottyant más is, nem csak csonthéjas, és hiába biztattak, hogy attól szerencsém lesz, a sorsukat előre látók magabiztosságával válaszoltam: nekem ugyan nem. Hacsak nem az szerencse maga, hogy lágy meleg kisebb-nagyobb toccsan a fejemre, és nem, mondjuk, egy fél tégla vagy a Pozor, padá omietka felirat alatt egy jókora vakolatdarab.
És itt kezdődött az én átalakulásom! Minden, de tényleg minden, nézőpont kérdése. Először is: magában nagy szerencse (AJÁNDÉK!), ha az ember felismeri vagy belátja, hogy milyen. Hogy ő maga tulajdonképpen a miatt a rongyos sikerélmény miatt hajtogatja a nincsen nekem szerencsém kezdetű mantrát, amire gyakorlatilag az elismerés jön számára a tényleg; hát neked igazad van; nahát, megint a te fejedre esett, valóban típusú, csodálattal teli megerősítések formájában. Második lépés: lemondani erről a kiváltságról, megválni annak a bizsergető élményétől, hogy ÉN voltam, aki mindent előre látott. (Átmenetnek, vigyázat, igen rövid ideig, jól alkalmazható a Ne legyen igazam mondatkezdet.) Na, de jöjjön a lényege tapasztalatomnak: nem esik a fejemre már évek óta semmi. Se gesztenye, se megemésztett berkenye.
Ez a tény arra enged következtetni, hogy ha az elménk s a lelkünk összhangba kerül, mi alakíthatjuk a körülöttünk zajló dolgokat, és nem fordítva. Hogy szórhatja ránk a sajtó (igen, még az ilyen magazinok is, mint a Vasárnap), a média, a munkahely mindenféle szakemberekre meg statisztikákra hivatkozva, magával ragadva akár a közhangulatot, hogy micsoda stresszes időszak a karácsony, mennyi elvárás, güri, fáradság és csalódás egy-egy családon (női lapokban ez helyettesítendő anyánval), ha ÉN nem állok be ebbe a sorba, esélye nincs tönkretenni az ünnepemet. Mert ki mondta azt, hogy karácsonyra százfélét kell sütni, hetvenfélét főzni, megvásárolni mindent, akár hitelre, ha kell, ha nem? Hogy ablakot kell pucolni, függönyöket mosni, padlót sárgítani, meszelni, loholni? Senki. Pontosabban a média. Azon keresztül is a kereskedők. Hogy fogyjon a portéka, ilyenkor még az utolsó meszelőt is elviszik. Ész és lélek! Nem azt mondom, hogy istállóban üljük meg az ünnepet a Kisjézus emlékére, de nehogy már a díszek és küllemek jelentsék számunkra a sikerélményt!
Kedves Olvasóim, jövő héten a karácsonyi dupla számban bővebben is olvashatnak mindezekről, én viszont már most megköszönöm a sok-rengeteg szeretetet, megható üzenetet, küldeményt, süteményt, a miséket a Vasárnapért, azt a támogatást, amivel egész évben mögöttünk, mellettünk állnak. Kívánom, hogy legyen szerencséjük legyőzni a szerencsétlenséget. Nyugodt, békés, őszinte adventot!
És karácsonyt.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
S miközben kiszedjük a kacsát, ha kész, s gyorsan a forró sütőbe toljuk a krumplit, azt is gyönyörűre sütjük, végigvesszük, hogy hány ilyet láttunk már, hogy ilyenkor esik meg a baj, hogy ilyenkor válik kényszeredetté a VASÁRNAPi ebéd, ilyenkor ritkulnak meg a telefonok, röpülnek tálak, lábasok, és romlik el annyi minden.
Bächer Iván: Utóíz
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.