Milyen ma oknyomozó újságírónak lenni?

A Ján Kuciak Oknyomozó Központ tevékenysége egyedülálló: több tucat feltárt ügy, nemzetközi oknyomozás, és amire még nem volt példa Szlovákiában, az újságírók védelme. Milyen ma, a dezinformáció és az újságírókkal szembeni bizalmatlanság korában oknyomozónak lenni? Erről is beszélgettünk Kőváry Sólymos Karinnal, a központ munkatársával.

Milyen témák állnak a központ fókuszában?
Amikor 2018-ban Ján Kuciak meggyilkolása után létrehozták, a gazdasági bűncselekmények felgöngyölítése volt az elsődleges téma. A korrupció, pénzmosás, gyanús pénzügyi tranzakciók, a szervezett bűnözés tevékenysége és a politikai elittel való kapcsolatának feltárása. 2022-ben ez bővült a dezinformáció, propaganda, befolyásolási kísérletek témájával. A gazdasági bűncselekmény, vagyis olyan közpénz, amelyet valakik megdézsmálnak, erodálhatja a demokratikus rendszert. De a dezinformációs és propagandakampányok is meggyengítik a polgároknak ebbe a rendszerbe fektetett bizalmát és hitét. Nemzetközi oknyomozó hálózatok tagjaiként határokon átnyúló nyomozásokban is részt veszünk. A szervezett bűnözés, a korrupció, a propaganda nem ismer határokat.

Ötéves a központ, tehát fiatalnak számít. Mennyire érzékelitek ezt?
Nem érzékeljük. Nincs párja Szlovákiában. Az oknyomozó központ egészen új jelenségnek tekinthető. Korábban a nagy szerkesztőségekben voltak oknyomozó részlegek, ott, ahol akadt rá pénz és kapacitás. Tehát néhány szerkesztőségben van hagyománya, de az új kor hozta el ezt a trendet.

Öt év alatt már az ötödik kormány vezeti az országot. Érezhető ez a munkátokban is, vagy a felderítés annyira hosszú távú folyamat, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet befolyásolni?
Korábban nyíltabb volt a kommunikáció. Úgy érzem, hogy Igor Matovič irányítása alatt a miniszterelnök retorikája ellenére nem kezeltek bennünket első számú ellenségként. Most a kormánypárti politikusok teljesen máshogy tekintenek az újságírókra. Elzárkóznak, így nehezebb információhoz jutni. Viszont abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Szlovákia a környező országokhoz képest nagyon átlátható. Sok adatbázis áll a rendelkezésünkre, vagyis amit valaki nem akar elmondani, azt megtalálhatjuk máshol, vagy legalább egy részét. Ez megkönnyíti a munkát. Magyarországról emiatt irigykedve néznek ránk.

Hogyan indul el az oknyomozás, miként építitek fel a cikkeket?
Van egy felvetés, kapunk egy tippet, vagy észreveszünk valami érdekességet, amelyről azt gondoljuk, hogy elvezethet valahova. A legfontosabb, hogy legyen egy hipotézisünk, amelyet felderíthetünk. Ezt követi az adatgyűjtés, a dokumentáció átböngészése. Ez unalmas munka, de drum and bass zene mellett is lehet kutatni az információkat, a lábjegyzetben elrejtett neveket. Ha ez megvan, és már nagyjából fel lehet rajzolni a kapcsolati hálót, és kijelölni a problémás helyeket, átnézzük a régebbi híreket, és megpróbáljuk összekötni az ügyet egy korábbi szállal. Aztán az adott terület szakértőivel átbeszéljük az ügy hátterét, felkeressük és megkérdezzük az érintett személyeket. Nagyon fontos, hogy teret adjunk a reakcióra. Szükség van az adatbázisokra, de az emberi történet nem a számokról szól. Kell, hogy valaki elmondja, miként volt. Ez szokott lenni a munkafolyamat kevésbé sikeres része. Nem szívesen beszélnek velünk az érintettek. Az írásnál nagyon határozott szerkesztői munka jön, hogy kiszűrjük azt, ami nem releváns az olvasó számára. A következő lépés az adatok ellenőrzése, a fact-checking. Ekkor többször is átnézzük a szöveget, hogy véletlenül se jelenjen meg hibás adat. Ha roppant érzékeny témáról van szó, akkor jogásszal is egyeztetünk.

Vannak heurékapillanatok?
Vannak. A kedvenc ilyen élményem az volt, amikor a Newsfront című orosz propagandaoldallal foglalkoztunk, amelynek szlovák változata is van. Kerestük, hogy ki lehet a szlovák szerkesztője. A forráskódból kiindulva, apró információkból összerakva sikerült megtalálnunk. Kisebb heurékapillanatok is voltak, a gazdasági témáknál viszont kevésbé veszem őket észre.

A nyilvánosság értékeli a munkátokat?
Nem tudom. Hosszú cikkeket írunk, és a jelenlegi trendek nem kedveznek nekünk. Kevesen olvassák végig az anyagokat. Sokszor annyira komplikáltak ezek az ügyek, hogy lehetetlen fogyaszthatóra – például két-három perces videóba – rövidíteni. Úgy fogom fel, hogy ezt a munkát a jövőnek is végezzük. Megírjuk az utókornak, hogy ha majd valaki több információt kap, akkor folytathassa a történetet. Látjuk, hogy nincs utóélete azoknak a nagy ügyeknek, amelyeket feldolgoztunk. Ez hiányérzetet okoz. A terrorgramos cikknek (a Vár utcai gyilkosság elkövetőjének radikalizálódását vizsgálta – a szerk. megj.) csak egy része volt téma a közbeszédben, az, hogy mennyi verbális támadás éri a szexuális kisebbségeket. Pedig megjelent egy másik fontos faktor is, az, hogy miként »önradikalizálódott« az elkövető az interneten. Valaki úgy gondolhatja, hogy falra hányt borsó a munkánk, de meg-győződésem, hogy lesz haszna és értelme, ezért mindenképpen fontos, hogy írjunk.

A dezinformációs weboldalakkal is foglalkoztok. A felmérések szerint a szlovák társadalomnak csaknem a fele hisz a dezinformációknak. Mennyire érzitek ezt?
Szembesülünk vele. Ján Kuciak és Martina Kušnírová meggyilkolása kapcsán is sok összeesküvés-elmélet terjed. Például, hogy a CIA áldozati bárányként használta őket. Ezek kezdenek erősebben visszatérni. Sokak szemében eleve gonosz civil szervezet vagyunk. A tartalmainkba nem tudnak belekötni, ezért jön az a típusú érvelés, hogy az amerikai nagykövetség pénzel bennünket, CIA-ügynökök vagyunk. Tibor Gašpar korábbi rendőrfőkapitány, jelenlegi parlamenti képviselő maga mondta: »ICJK? Az valami hírszerző ügynökség«. Azokat, akik hisznek a dezinformációknak, nem tudjuk meggyőzni a munkánkkal. Szerintük az igazság bajnokainak akarjuk feltüntetni magunkat. Ha írnak rólunk, nem szólítanak meg, ha viszont mi feltesszük a kérdéseinket, azt támadásnak veszik. Legutóbb – amikor a Telegram hálózaton népszerű dezinformátorokkal foglalkoztunk – gyűlöletkampány céltáblái lettünk.

A gyilkosság évfordulója környékén más a légkör, nagyobb nyomás nehezedik rátok?
Ján Kuciak neve óriási felelősséget jelent. Úgy kell dolgoznunk, hogy méltók legyünk arra, hogy az oknyomozó központ a nevét viselje. Örülök, hogy Ján családja támogat bennünket. A szervezet felügyelőbizottságában ott vannak Kuciak testvérei, bevonjuk őket a döntéshozásba. Az is szomorú az évfordulóban, hogy látjuk, milyen támadásoknak vagyunk kitéve. Ez volt az oka annak is, hogy a gyilkosság ötödik évfordulójára létrehoztuk a Biztonságos újságírás kezdeményezést. Korábban senki nem foglalkozott az újságírók védelmével. Csak ígéretek voltak az előző kormányoktól. Itt jogi segítségnyújtást is tudunk közvetíteni azoknak az újságíróknak, akiket támadások érnek. Remélhetőleg később pszichológiait is.

Élnek ezzel a lehetőséggel?
Igen, sokan. Érdekes, hogy sokszor nem kommunikálják nyilvánosan, hogy milyen támadások érik őket. Mi is célpontjai vagyunk hasonlóaknak. Legutóbb Lukáš Machala, a kulturális minisztérium főtitkára írt arról, hogy olyanok vagyunk, mint a pestis, sorosisták, és ez ellen gyógyszert kell bevenni.

Megérintenek ezek a megjegyzések?
Van, amikor mélyre mennek. Tavaly komoly támadások értek. Azt vizsgáltuk, hogy miként szereznek pénzt a Telegramon keresztül a legolvasottabb, legtöbb követővel rendelkező csatornák, amelyek nem politikusokhoz tartoznak. Olyan közegben, ahol eleve agresszívak a reakciók, nyilvánosságra került a képem, az, hogy hova jártam iskolába, hogy szerintük magyar ultranacionalista vagyok, és megjegyzéseket tettek a külsőmre, például hogy olyan vagyok, mint egy kígyó. Ezeken lehetne nevetni, de nehéz. Igyekszünk ellenőrizni, hogy milyen információk kerülnek ki rólunk, és ha valakinek ilyen platformon megjelenik a lakcíme, az már nem tréfa. A legjobb tudásunk szerint végezzük a munkánkat, nem azért, hogy valakinek ártsunk vele, hanem hogy felhívjuk a figyelmet azokra a problémákra, amelyek jelen vannak a társadalomban.

Ján Kuciaktól többször kérdezték, hogy nem fél-e. Ti nem aggódtok?
Nem. Ha félnénk, akkor nem csinálnánk ezt. A félelem rossz tanácsadó, mert óhatatlanul is öncenzúrához vezethet. Egy felmérésünkből kiderült, hogy vannak olyan kollégák, akik átéltek valamilyen támadást, és később inkább nem foglalkoztak érzékeny témákkal. Ez a legrosszabb reakció, mert ha megjelenik az öncenzúra, akkor a másik oldal elérte a célját: az elhallgattatást. Az is fontos, hogy a szerkesztőség támogassa a kollégát, és segítsen neki túljutni a nehéz időszakon. Egy hónapos Telegram-detoxszal akár.