Naiv lelkek boldog öröme

Sok mindenről jutott ez most az eszembe. A személyeskedés távol áll tőlem, ne gondoljon senki konkrét emberekre. Hanem, ugye, annyi szörnyű évforduló követi egymást kereken ez idén, annyi rég múlt kár, annyi történelmi pokol, amire azt gondolná az ember (ha okos), hogy hála Istennek, nem velem történt egyik sem, hála Istennek, ez ideig gyermekeimmel sem, és amiről azt gondolná az ember (ha buta), hogy sajnos ezek mind megtörténtek felmenőimmel, szégyen, de ezeket mind felmenőink követték el, van miből okulnunk jócskán. Hogy köszönöm mártír elődeimnek, és köszönöm akarnok, gőgös elődeinknek is a példát, az örökké égő felkiáltójelet, melyből látom, bizton tudom, mi az, ami elkerülendő. Mindenképp. Ha a fene fenét eszik, ha az önzésem végképp az értelmem fölé kerekedik, akkor is! És nem így van. A nem okos, nem buta, a nem tudni, milyen uralja világunkat. (Ugyanez vonatkozik a kis közösségekre, családokra, egyénekre. Miért? Aki tudja…!)

Itt ez az együvé tartozás is! Napja van neki. Ez olyan szép. Hiszen az ember társas lény (és mondá az Úr, nem jó az embernek egyedül… stb.), olyan jó tartozni valahová, szükségszerű, együvé. Azon viszont el-elgondolkodom (mert ilyen vagyok; mert asszony vagyok?; Éva, ki leszakította a gyimilcset is?), nekem azért az is megfontolandó, hogy hová, kivel együvé? Hogy milyen alapon.

Élőlényként az emlősök családjába tartozva, nem szívesen lennék együvé sertésekkel, egyebekkel, még kutyákkal sem, pedig szeretem őket, okos állat (nem beszélve a lovakról). Emberként, homo sapiensként, bármennyire tisztelek is minden isteni teremtményt, van jócskán nemzet, faj, törzs, azt sem tudom, mi, kikkel ugyancsak félnék együvé tartozni (mondjuk, tudatlanságom, a kultúrájuk, a szocializálódásuk formája, szokásaik ismerete hiányában, hogy az érthetőség kedvéért csak a kannibálokat említsem). Nőként sem tudnék a világ összes nőivel összefogni, hiszen ennek a kategóriának is annyi olyan árnyalata, alkatrésze, jellemzője lehet, amibe én magamat semmiképp nem tudom beilleszteni, hogy butaságot mondanék, ha azt állítanám, igen. (Hisz még a világ összes proletárjai sem tudtak összefogni, pedig ott inkább voltak átfedések célokban, érdekben, ízlésben, karakterben.) Magyarként (már meg ne vessenek érte!), ugyancsak fel tudnám sorolni, kivel, milyennel miért nem vállalnék soha közösséget, mint ahogyan vannak biztosan sokan más magyarok (nők, emberek, élőlények), akik meg énvelem nem. És szépen visszajutottam, látják, magához a teremtéshez, annak a jól bevált törvényéhez, melyet nem ember alkotott a maga hasznára és aktuális érdeke szerint: a minden jóakaratú emberhez. Ez az, amit vállalni tudnék, együvé tartozni minden jóakaratú emberrel. Azokkal, akik tisztelni tudják a másikban a különbözőségét (még akkor is, ha nekik az nem tetszik), akik tiszteletben tudják tartani a másik véleményét (még akkor is, ha maguk nem értenek vele egyet), akik ha jót nem tudnak, ha képtelenek segíteni, legalább ártani nem ártanak senkinek (tudatosan, készakarva pláne nem).

Biztosan észrevették, hogy gyakran szerepel a VASÁRNAP-repertoáromban Kosáryné Réz Lola-idézet. Ez azért van, mert a tetralógiában (Asszonybeszéd, Perceg a szú, Por és hamu, Vaskalitka), melyben négy évszázad nőinek sorsán át kifogástalan korrajzot kapunk az egész magyar nemzet sorsáról is, kétezer-ötszáz oldalon gyakran volt a múltban is vasárnap. A napokban pedig a Por és hamuba beleolvasva az aktuálpolitikai történések láttán indította el bennem a továbbgondolást a mellékelt rész. Naiv lelkemnek boldog öröme nincs.

Miért?

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Nem engedett be a városba holmi újfajta módit, szorgosan ügyelt a polgárok viselkedésére, és VASÁRNAP délelőttönkint lánccal záratta le az utcát

Kosáryné Réz Lola: Perceg a szú