<p>Egykori felkarolóm a lapszerkesztésben, a könyvek világából az újságokéba csábító kollégám, Nagyvendégi Éva jó ideje, hogy kapacitált, adjunk teret a Vasárnapban is annak a világon már rég elismert tömegmozgalomnak, amit úgy hívnak, hogy Slow Food, s hozzánk is eljutott. Volt erről egy szerkesztőségi gyűlésünk akkor, Kövesdi Karcsi vállalta, hogy alkalomadtán felkeresi őket, de valahogy vagy nem adta magát az alkalom, vagy mindig akadt valami, úgymond, <em>fontosabb</em> megírnivaló.</p>
Egyszer aztán Dunaszerdahelyen jártamban egy hangulatos vendéglőben az étlapon szembesültem e mozgalom konkrét megnyilvánulásával. Nemcsak a kínálat volt csábító, hanem az az összefoglaló is, mely érthetően ismertette a fogalom lényegét. Innen tudtam meg egészen pontosan, hogy a helyhez kötődő termények, ételek, hagyományok támogatására alakult civil szerveződés 1989-ben olasz alapokon, Párizsban jött létre. Elnevezésével (Slow Food) a gyorséttermi Fast Food ellenében a ráérős, odafigyelő, a hagyományos táplálkozásra irányítja a figyelmet. Elsődleges célja a helyi gasztrokulturális értékek megőrzése, az érintett közösségek és vállalkozások fennmaradásának és sikerességének támogatása. Így a szöveg, majd konkrétan ott: a csallóközi kistermelőtől vásárolt alapanyagok, az idénynek megfelelő friss zöldség, gyümölcs, a háztájiban nevelt szárnyas, a csallóközi földeken termesztett gabonán hizlalt sertés, vagyis az ott élőknek megélhetést adó termékek feldolgozása, kínálása gyakorlatban is megvalósítva. El kell azt mondanom, hogy jómagam igen szkeptikus vagyok az ilyen dolgokban (is) már. Mert annyiszor lelkesültem fel változást várva éttermi, üzleti, kulturális, társadalmi, politikai ígéreten, és annyiszor vágták oda az elmúlt huszonvalahány évben tányéromra ugyanazt a minden valamirevaló összetevőjét kispórolt, kilopott, ízetlen s még csak a látszat terén sem jobb vagy szebb, hazug kotyvalékot, hogy kiölődtek belőlem az effajta illúziók. Itt azonban az történt először is, hogy a kért étket megfelelő várakozási idő után (pontosan úgy, ahogy azt a minden évi királyhelmeci vendéglátónk, Feterik Szilvia konyhájában tanultuk), olyan fél órán belül hozták (nem azonnal, fagyasztóból előkapva, mikróban felolvasztva!), pontosan akkor, amikorra egy friss étel elkészülhet, ha megfelelően elő van készítve. Kóstolva meg, esküszöm Önöknek, ugyanazt az ízt éreztem, amit utoljára akkor, mikor Köbölkúton az anyukám udvarán kapirgáltak még a csirkék. Aztán hogy mennyire volt ez a csallóközi Jóska bácsi csirkéjének íze, vagy hogy feltaláltak-e egy újabb, gyermekkorom csirkeíze nevű ízfokozót, azt biztonsággal nem tudhatom, de hadd higgyem, hogy végre igazán jót ettem. Ám amit most már szlovfúdistaként továbbra sem értek, miért van az, hogy a csallóközi kistermelőtől a pozsonyi piacon vásárolt tiknak még mindig ugyanolyan a levese s a húsa, mint az áruházi megmondtam, hogy bontott csirkét hozzál, bontott csirkété. Csak nem az volna az oka, amivel még a régi rendszerben (1989 előtt!) szembesültem egy paradicsomjaira büszke kistermelő kertjében? Ő nem a Csallóközben, de közel, büszkén kóstoltatta velünk picit sápadt, picit mattabb, itt-ott horpadt, ám valóban paradicsomízű termését, majd dicsekedve mutatta azt a gyönyörű, mintha mesekönyvbe festett ültetvényt, melyen ragyogó, szabályos, lakkozott piros, egyforma gyümölcsök sorjáztak, s figyelmeztetett, azt ne együk, az eladásra megy, színező, gyorsérlelő és állagmegtartó permettel kezelve. És már ott is vagyunk a szkeptikus tányéromnál: a legtöbb elgondolás, ígéret, szerveződés, rendszer alapjaiban jó. Ott romlik el minden, ahol felüti fejét a haszonszerzés reménye.
Nálunk.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
Szerették az aludttejes krumplivacsorákat, a nagy darab rozskenyérszeleteket maguk köpülte vajjal, a csirkepaprikást meg a VASÁRNAPi töltött káposztát, a sárgabarackot, ami a templomkert fáin termett, de legfőképpen Jóska bácsit.
Kosáryné Réz Lola: Vaskalitka
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.