A kétnyelvűség nem nacionalizmus

A könyv és a kiállítás a kétnyelvűség jogi hátterét és megvalósulását mutatja be 1918-tól napjainkig. A közeljövőben a Bodrogközbe készülnek vele.

Haladjunk időrendben: 1918-ban mennyire érvényesültek nyelvi jogaink Dél-Szlovákiában?

A két világháború közötti Csehszlovákia viszonyait legjobban az »emberarcú nacionalizmus« kifejezéssel ragadhatjuk meg. A trianoni döntés után az új országhoz került több mint 750 ezer magyarnak papíron széles körű nyelvhasználati jogai voltak. Ezeket Prága mindenekelőtt a Népszövetség elvárásai szerint és a nemzetközi közvélemény megnyugatása végett adta meg. A helyi szervek hozzáállása miatt azonban a gyakorlat már akkor is eltért a törvényben megfogalmazottaktól: a járási hivatalok a magyar többségű falvakkal is szlovákul leveleztek, a hivatalok a magyar nyelvű beadványokra általában szlovák nyelven válaszoltak, és gyakran az anyakönyvi kivonatokat az előírásokkal ellentétben még a színmagyar településeken is csak államnyelven adták ki. A korszakban mindvégig hiányoztak a postahivatalokban és a vasútállomásokon a magyar táblák. Hiába tartoztak a korabeli magyar pártok legtöbbet hangoztatott sérelmei közé, a csehszlovák hatalom ezeket a nemzetállam-építés kiemelt eszközeinek tartotta. Ugyanakkor a szóbeli nyelvhasználat általában működött. Az élet számos területén léteztek kétnyelvű nyomtatványok, ahol ma már nincsenek, mint például a társadalombiztosító okiratai vagy a banki ügyintézés iratai.

1939-től 1945-ig, a Szlovák Állam idején mekkora tere volt a magyar nyelvhasználatnak?

A köztársasági idők viszonylag liberális keretei után az első bécsi döntés által nem érintett területek (32 település) magyarsága egy nyíltan diktatórikus, fasisztoid rendszerben találta magát. A hatalom kisebbségellenes magatartást tanúsított, a megyei és járási államigazgatás is alapvető rosszindulattal közelített a magyar nyelvhasználathoz. Nyitra megye ispánja például – arról a megyéről van szó, ahol a legtöbb magyar élt – rendeletben tiltotta, hogy a megyében lévő bármelyik plébánia, település vagy oktatási intézmény bélyegzőjén magyar felirat legyen, noha változatlanul érvényben volt az ezt lehetővé tevő 1926-os nyelvrendelet. A visszaszorulás alól bizonyos mértékig Pozsony volt kivétel, ahol a toleráns hagyományoknak köszönhetően nagyobb tere volt a magyar nyelvhasználatnak.

A háború után a kisebbséget gyakorlatilag törvényen kívül helyezték. Tiltották és büntették a magyar nyelv nyilvános helyen való használatát. Milyen dokumentumokat sikerült felkutatni ebből az időszakból?

A kiállítás anyagai között megtalálható az az 1945-ös rozsnyói hirdetmény, amely azonnali hatállyal betiltja a város területén a »nyilvános és provokatív« magyar beszédet. Érdekesség még a Losoncról származó hirdetmény is, amely a magyar feliratok 36 órán belüli eltüntetését követeli. A helyi hatalom 1000 és 10 000 pengő közötti büntetést helyezett kilátásba az előírást megszegőkkel szemben, vagyis még a korabeli Magyarország valutájában határozta meg a bírság összegét. Mindez része volt annak a Beneš nevéhez köthető tervnek, mely kisebbségek nélküli, homogén csehszlovák nemzetállam megteremtését tűzte ki célul.

1948-ban kedvező változások történtek. Hazatérhettek a Csehországba deportáltak, megjelent az Új Szó, majd megalakult a Csemadok... Egyenjogúsításunk a korszak formális nyelvhasználatában is visszatükröződik?

Egyenjogúsításról beszélni azért túlzás, mert a sztálini mintára készült 1948-as kommunista alkotmány az országot »két egyenjogú szláv nemzet«, a csehek és a szlovákok államaként határozta meg. De igen, rövidesen, szovjet nyomásra megszűnt a hontalanság éveire jellemző kíméletlen elnyomás, a kisebbségek megkapták az anyanyelvi oktatáshoz és a kulturális fejlődéshez való jogot. A nyelvhasználat helyzete ugyanakkor ellentmondásos volt. Az ötvenes évek elején hozott határozatok a magyarlakta járásokban lehetővé tették volna a magyar nyelv széles körű használatát (kétnyelvű intézménynevek, ügyintézés a közigazgatásban, hivatalok és bíróságok szintjén, települések kétnyelvű megnevezése), de ezek sok esetben nem valósultak meg, a pártállami körülmények között pedig számon kérni sem lehetett őket. Az 1960-as közigazgatási reform az újabb mérföldkő. Ekkor számos magyarlakta járást vontak össze északiakkal, s így a korábbi nyolcról kettőre csökkent a magyar többségű járások száma. A kvótához kötött szabályozás miatt a megnövekedett területű járásokban tovább csökkent a nyelvi jogok érvényesíthetőségének lehetősége.

1989 után hamarosan feltűntek a Na Slovensku po slovensky feliratok, transzparensek. Milyen jogaink szúrták a tüntetők szemét?

Annak ellenére, hogy a magyarság aktívan alakítója volt a rendszerváltás folyamatának, és nem tanúsított revizionista magatartást, az 1989-es eufóriát gyors kiábrándulás követte. A szocialista rendszer utáni szlovák politika ugyanis nemzeti alapon kívánta legitimálni magát, ennek legkézenfekvőbb módja pedig a cseh országrészről történő leválás és a magyarellenes érzelmek felkorbácsolása volt. A 90-es évek eleji tüntetések során az a torz szemlélet nyilvánult meg, hogy az ország kizárólag a többségi nemzet tulajdona. A magyar kisebbség a szlovákok nemzetállamában pedig jobban teszi, ha a nyilvános térben az anyanyelvét nem, kizárólag az »államnyelvet« használja.

Milyen hiányosságai vannak a jelenlegi nyelvhasználati szabályozásnak?

A mostani szabályrendszer egyik alapvető problémája az áttekinthetetlenség. Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy milyen jogaik vannak, ez a fajta káosz kifejezetten akadályozza a polgárok jogtudatának fejlődését. Ráadásul elhibázott a kisebbségi nyelvhasználati törvény szellemisége is: a nyilvános térből a konyhába szorított magyar nyelv használatát nem elég lehetővé tenni, támogatni és ösztönözni kell. Úgy gondolom, ha vannak olyan országok, ahol a kisebbségek nyelve az általuk lakott régióban hivatalos nyelvként funkcionál, a szlovákiai magyarok sem érhetik be kevesebbel.

Nagyon népszerű a Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom aktivistáinak egy-egy megmozdulása. Melyek váltották ki a legnagyobb visszhangot?

A Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom népszerűsége mögött szerintem az az újfajta hozzáállás mutatkozik meg, amely kreativitással, némi humorral és a szociális média felületeit felhasználva próbálja témává tenni a magyar nyelvhasználat ügyét. Azáltal, hogy a KDSZ figyelemfelkeltéssel és nyomásgyakorlással törekszik a nyelvi jogok biztosítására, azt a szemléletet honosítja meg, hogy nem felülről, a politikusoktól kell várnunk a csodát, a változás csakis rajtunk áll. A mozgalom legnépszerűbb kezdeményezése a kétnyelvű útjelző tábla felállítása volt Dunaszerdahely mellett. A róla készült videót eddig 17 ezren látták a videomegosztó portálon. A tábla három napig bírta, de ráébresztette az embereket arra, hogy a magyarság megtartásának nem kizárólag a március 15-i koszorúzás az egyetlen módja.

Legújabban a somorjai Kaufland esete keltett nagy figyelmet, miután a multi elzárkózott a kétnyelvűségtől. Mit gondolsz, mi lesz a történet vége?

Kovács Balázs polgári aktivista munkássága nyomán Somorján példaértékű összefogás bontakozott ki, nemcsak magyarok, hanem helyi szlovák polgárok is kérték a kétnyelvűséget. Ezek után senki sem mondhatja, hogy a magyar nyelvre »nincs igény«, hiszen sokan egyértelművé tették, mit várnak el. Ők már tudják, hogy a kétnyelvűség nem nacionalizmus, hanem a világ legtermészetesebb dolga és olyan állapot, amelyben valóra válik a két nemzetiség egyenrangúsága. A Kaufland szempontjából is komoly sikertörténet lehetett volna, ha eleget tesz a somorjaiak kérésének. Erre azonban eddig nem került sor. De biztos vagyok benne, hogy az öntudatos polgárok nem hagyják annyiban a dolgot.