Kertésznek lenni jó...

OLVASMÁNY

Ahol még téli pihenő sincs, mindig nyílnak lepkét hívó színek. És mindig vannak megoldani való problémák. Senki sem tudja, mi fog megteremni. Ez még nincs bevezetve a könyvekbe. Csak a kert a megmondhatója, mi az, ami a trópusoknak abban a részében érzi jól magát, ahol néha fagy is.

Már sokat tanultam. Tudom, hogy az orgona, a ribiszke nem bírják a hosszú nyarat, a banán a rövid telet. A spárga és az orchideák megegyeznek abban, hogy ez a világ legjobb éghajlata. A kakukkfű sehol sem érezte magát jobban. A körtefa beletörődik abba, hogy nincs hó, az almafa nem. A dél-amerikai növények – mint a kukorica és a georginák – vígan vannak. A málna elsorvad, a szederfa nem tudja, éljen-e vagy haljon.

Szeretném megtanulni azt, amire nem tanít könyv.

A kert annyi minden, hogy még iskola is. Olyan iskola, amely a fapados, katedrás iskola ellenkezőjét tanítja. Ott azt tanulja meg az ember, hogy a padtársakhoz, tintatársakhoz kell igazodnia, hogy az fontos, ki mit gondol rólunk, hová kapaszkodunk elképzelt ranglistákon, hogy osztályoz, rendez, hová tesz a hatalom, az ott fenn, a két arasszal magasabb dobogón ülő, vagyis köztünk és az ég közt székelő hatalom. Az iskola elsősorban opportunistákat nevel és olyanokat, akik szüntelenül figyelik a körülöttük levők rájuk vonatkozó gondolatait. Aki a kertben áll, megtanulja, hogy a saját kapája a legfontosabb műszer, hogy közte és az ég között nincs más, mint felhő. Nem kérdi, hogy vélekedik felőle a sárgarépa, nem kíván tetszeni a salátának. A kertész nagyon hatalmas ember, nagyon önálló, s ennyivel méltóságteljesebb a kerítésen túl élőknél.

Hogy mennyivel boldogabb? Talán annyival, amennyivel több eget kap. Az ég sincs igazságosan elosztva: van, aki napi egy órán keresztül nézheti, van, aki majdnem mindig... van, aki egy négyszögnyit kap belőle, más egy félgombnyit... van, aki füstön keresztül látja, van, aki a tető felett még csak nem is sejti... az utolsó jégkorszak vége óta mindig kevesebb embernek jut elég ég. A kertben nagyon sajnálom azokat, akiknek csak az a reményük, hogy haláluk után majd belülről nézik, mi van a kék bura mögött.

A sárgarépa mellől úgy látom, hogy még (a kerítésen túli) fontos kérdésekhez is hozzászólhatok: hogy miért emelkedik épp a civilizált országokban a bűnözők száma, hogy miért nem félnek a csirkefogók és a gazemberek az egykor félelmetes börtöntől: mert a mindennapi életük is börtönökben, ég nélküli szobákban játszódik le. Kint is órával mérik az időt, nem virágzással, hervadással. Kint is hajtott – hajtó fogaskeréknek érzik magukat, ott sincs kapájuk, hogy bevágjanak a valóságba, kapanyelük, hogy rátámaszkodva addig elmélkedjenek, amíg futja a gondolatból. A lakások elsorvadnak, a szobák zárkává szűkülnek, konyhák tömegesen hullanak el végkimerülésben. A börtönöknek is van központi fűtésük, az ő ivóvizük se rosszabb a kapun kívülieknél. Ha a város börtönné válik, a börtön inkább védi lakóit, mintsem hogy büntetné őket. Védi őket a civilizáció kínzóeszközeitől: a gondolattépő telefontól, a falakon átszivárgó, hangszereken csapott lármától, a kötelező átöltözéssel járó szerepjátszástól.

A kert tanított meg arra, hogy komolyan vegyem az időjárást. Kezdem érteni, miért lett az angolszász világ legkedvesebb beszédtémája: nemcsak mert az időről való elmélkedés olyan kevés műveltséget kíván, hogy mindenkinek büntetlenül járhat a szája – hanem azért is, mert csak annak fontos az idő, akié a föld, akinek érdeke minden esőcsepp, akinek fáit rázza vagy tördeli a szél. A tengerészen kívül csak a földből élőnek fontos a nap, a pára, a felhők kaotikus káoszba tartozó játéka. Az időjárás sincs igazságosan elosztva: azé az eső, akinek a kertjét öntözi, azé a szél, aki fenyőerdővel állja el az útját.

Évszakainkat elrabolhatja, aki átűz a tengeren, napjaink szakait senki sem veheti el, amíg véd a kert.

Arkhimédész hatalmasabb lehetett nálam: csak egy pontra volt szüksége, hogy a világot helyéből kimozdítsa. Nekem száz lépés hosszú kertre van szükségem, hogy addig, amíg ott megbújhatok, ne vegyem tudomásul a külvilágot. Hálátlan vagyok?... azt a világot, amely akácfát, spárgát, hófehér orchideát küldött? Ennyiben növénymód gondolkozom: egyszerűen örülök, hogy itt vagyok, s gyökeret verek. Örülök, hogy a számtalan távoli világból csak gyökeret verő követek jutottak idáig.

Szinte hallom távoli bíráim kritikáját: aki a kertben elmélkedik, gondolkozik, és világokat hasonlít össze, nagyon rossz kertész. A jó kertész törődjön a babbal és a káposztával.

Ez igaz. A gondolatoknak sem illik túlmenni a kerítésen. Van egy cseppnyi igazság abban a sváb mondásban, hogy a legbutább paraszt szedi a legnagyobb krumplit. – Aki nagy krumplit kíván, annak nemcsak trágyáról és vízről kell gondoskodnia – minden gondolatának ott van a helye a krumplibokor tövében. A kert ellátja azt, aki szereti, de minden gondolatot a maga részére tart fenn.

Van kertcentrikus világnézet? Azt hiszem, van. Ha a világ vadon, mindegy, melyik pontját nevezzük ki közepének. Az emberi valóságok közepe éppúgy lehet a könyvtár, mint a kert. Szívesen hiszem, hogy itt minden a kertért történik... Azért vettem meg a Serra tetején nyolc hold őserdőt, hogy megmaradjon, hogy tovább szivárogjon a tövében fakadó forrás. Azért építettem lépcsőt a lejtőn, azért tetettem létrát a sziklafalra, hogy meg lehessen építeni a vízvezetéket, hogy ihassak és itathassak. A messziről jött magok a messziről jött vízzel oltják szomjukat. A szülők végül azért szeretik gyerekeiket, mert annyi gondot, szeretetet pazaroltak rájuk. A kertet is jobban szeretjük minden egyes kapavágással, s egyszerre csak a dolgok közepébe kapálja be az ember. S ha igaz, hogy panta rhei, hogy minden folyik, minden kering, végül minden ott kering a kert körül. Az innen távol olvasott könyvek is csak azért utaztak a világ végéről a másik végére, hogy valami új körvonalú, új zöld-árnyalatú levél lebegjen a kerítésen belül.

(Lénard A. Sándor: Egy nap a láthatatlan házban. Budapest, Magvető, 1969, 92–96.)