Karácsony, karácsonyi lárma

CSANDA GÁBOR

Az első benyomás: bár minden szlovákul van kiírva (hellyel-közzel hibásan), és vígan povedálnak a vásárlókkal, a zöldség- meg gyümölcsárusok majd mindegyike magyar. (Ha volna kisiskolás korú, szlovák konverzációra szoruló gyermekem, beadnám kisinasnak egy itteni kofa mellé, egy hét alatt folyékonyan beszélne.) A második benyomás: a kínálat nemritkán drágább, mint a boltokban, s nem föltétlen a legfrissebb. A harmadik: már nem is sodródom, hanem hánykolódok ide-oda a szatyrokat, kocsit, kutyát vonszoló néppel.

Hideg van

Nem vesznek semmit, csak nézelődnek, mondja a nyakig becipzározott egykedvű férfi. Olyan, hogy mi fogy a legjobban, olyan nincs. Azért, mert nem fogy semmise. Jókáról jött, asztalain főleg ostya. Ostya lapokban és tekercsekben, mézes ostya, fahéjas ostya, amerre csak a szem ellát, ostyahalmok és ostyadombok. Hát mert hideg van, adja meg a magyarázatot, aztán továbblépked, jelezve, hogy ő is fázik, meg tán hogy én is induljak valamerre, nem beszélgetni utazott föl. A csemegeuborka mennyibe kerül, kérdem, mert tábla nem áll a kis kupac előtt. Két euró kilója. Behozatal? Dehogy, a mienk. Decemberben? Hát, fólia alatt. Veszik? Meglátjuk.

Újak vagyunk

Büszke tartású, közvetlen mosolyú, elegáns hölgy háttérben megtermett férfival. Nyárasdiak. Előttük tornyokban a petrezselyem, a répa, a sárga és rózsakrumpli, a hagyma, a vörös meg a fejes káposzta, az alma. Minden szakasztott olyan alakú, színű és méretű, mint amilyennek ismerem. Igen, hazai, válaszolja készségesen. Fényképezni is szabad. A narancs? Az nem, a mandarin se, de a többi az itthoni. Említem, hogy a jókai piacozó szerint nincs forgalom, a hideg miatt. Ahhoz képest, hogy december van, nincs hideg, kerül vissza látóterembe a férfi, aki csak a fényképezés elől oldalgott el a sátor sarkába. Újak vagyunk még, teszi hozzá a hölgy, azért nehezebb. Itt mindenkinek megvan a maga árusa, ahhoz jár.

Lopnak, mi az hogy!

Zsenge kukorica, tejes szemekkel. A kisebb csövek ára negyven, a nagyobbaké ötven cent. Kipróbáljuk, elmegy-e, mosolyog az ember, szeme állásán is látszik, hogy üzletre született. Elmegy hát, látja, viszik. Honnan van?, kérdem. Dunaszerdahelyről. Ja hogy a kukorica? Az Kisudvarnokról. Az, fólia alatt. Gondoltuk, kipróbáljuk, kicsiben. De csak az áru legyen benne, az arcunk ne, nem jók a tapasztalataink a médiával – ezt szlovákul mondja, mintegy hivatalból. Míg beszél, három vevőt is kiszolgál, mögötte az asszony piros orkánkabátban és Mikulás-sapkában a másik oldalról sorakozókkal foglalkozik. A kukoricán kívül van mindenből egy kevés: paprika, paradicsom, kalarábé, retek, hagyma, fokhagyma, bab, spenót... Alig lehet őket megközelíteni, annyian tolongnak köröttük. Mihelyt elfordulok, lopnak, mondja az asszony. Mi az hogy: de még mennyire! Majd széthasad tőlük a fejem, azt hiszem, még egy tablettát be kell vennem.

Piac. Lüktetve zsibongasz. Az élet ütemére...

Fiatalember...

De már dél van, kifelé sodor a tömeg. Fiatalember, vegye meg ezt a tyúkot, hallom a kapunál, s ahogy lassítok, a folytatást is: olcsóbb, mint a zöldség. Kicsike néni, nagymamám lehetne. A tyúk meg, szegény, nézni is teher, olyan vézna. Meglátja, jó leves lesz belőle, emeli följebb a sárga, nyakatekert madarat.

Vasárnap, este 7 óra, a konyhában 22 fok, tyúkhúslevest kanalazunk. Mellettem, aki főzte, feleségem, szemben a két gyerek. Az első benyomás: végre együtt, otthon. A második: finom a leves. A harmadik, felpillantva a tányérból: hogy elszaladt az idő ezek fölött a kölkek fölött is! (De mikor: míg a piacon voltam?)